2011. május 28., szombat

Régi történetek – 1943 nyara

Leérettségiztem. Jó apám azzal várt otthon, hogy mehetek a nyárra Erzsébet-majorba, gyakornoknak.
Ennek igen megörültem, mert úgy gondoltam, hogy ez jó móka lesz, és még fizetést is kapok. Erzsébet-majort akkor Gottescha Béla bérelte és Horváth Antal számtartó vezette, aki apámnak igen jó barátja volt. Szeretettel fogadott, amikor a saját fogatán kiérkeztem a majorba. Mindjárt az iroda mellett kaptam egy szobát lakásnak. A kosztolásom úgy volt megoldva, hogy a kastélyból kaptam a reggelit, ebédet és vacsorát, s azt minden alkalommal Hano Misi bácsi hozta, és szolgálta fel. Ő a kastélyban volt inas. így hát belecsöppentem a „nagy urak” életébe. Gondoltam magamban most megtudom hogyan is élnek az urak. Már, mint az igazi urak. A koszt kitűnő volt, és én igen sokat tanultam a terítésről, a felszolgálásról, a viselkedési normákról stb. Szóval tényleg hasznos volt.
A munka? Hát a munka sem volt elviselhetetlen. Egyedül a korai kelés esett nehezemre, bár az intézetben is korán keltünk, de mi volt az ehhez a koránhoz? Itt minden nap ötkor. A nap többi része már eltelt hamar.
Kezeltem a munkakönyveket, a napszámokat, a summások bérjegyzékét, gondoskodtam arról, hogy legyen megfelelő mennyiségű olyan pénzérme, ami a heti napszámbérek kifizetéséhez kellett.
Erről jut eszembe, hogy egy reggel Tóni bá' (a számtartó) kezembe adott öt darab százpengőst, hogy menjek váltani, és hozzak pengősöket és aprót, és menjek lóháton. Na ez betett nekem, hiszen a lovat csak messziről, és kocsiba fogva ismertem. De nem volt mit tenni. A ló (Sári) már ott állt az iroda előtt felnyergelve, a kantárszárat a magtáros fogta éppen, és mondta:
– Na gyakornok úr, ez a legszelídebb lovunk, ezt nyergeltettem magának.
– Köszönöm. – és nekifogtam a lóra szállás nagy, nehéz munkájának.
Végül fenn voltam, és kezemben a gyeplő. Na de Sári nem azt akarta, amit én. Nem indult. Megsimogattam, megpaskoltam a nyakát, de semmi. Végül is a magtáros jóindulattal rácsapott Sári hátuljára, hogy elindítsa, látva az én tehetetlenségemet.
Sári megugrott, és én – gyeplő ide vagy oda – két kézzel megöleltem a ló nyakát, és kapaszkodtam. így mentünk egy darabig, rázott kegyetlenül, majd lecsendesedett. Elengedtem a nyakát, és lépésben elértük a falut. A postán próbáltam váltani, de nem volt annyi pénz. Hová menjek? A boltokban sem tudtak váltani. Be kell mennem Miklósra, no de lóháton? Hiszen máris fáj mindenem, és úgy éreztem, hogy a hátsó fertály már nem az enyém.
Az akkori papunknak (Nagy Balázsnak hívták) volt istállója és egy SHB motorkerékpárja (ezt később az oroszok felszabadították). Elkértem a motort, miután sikerült Sárit bekötni az istállóba, és motorral mentem tovább.
Miklóson sikerült aprópénzt kapnom, és mivel még elég korán volt, gondoltam körül megyek Szolnok, Martfű, Bagimajor felé, és úgy Erzsébetbe. A lovat meg majd hazaviszi a tejes.
Így is történt, de közben Szolnokot akkor érte pontosan a nagy szőnyegbombázás. A német katonák éppen fürdőben voltak, és onnan menekültek kifelé. Ki gatyában, ki a nélkül, ki fürdőlepedőben, ki függönyben, és futottak, futottak mindenfelé. Én is sietve kimenekültem Szolnokról, és szerencsésen hazaértem.
A bombázásnak olyan nagy hatása volt, hogy senki nem csodálkozott azon, hogy lovon indultam, és motoron érkeztem, vagy, hogy reggel korán indultam, és késő délután – estefelé – érkeztem. Csak megörültek nekem, és én is nagyon örültem, hogy ezt megúsztam.
Kerek három hónapot töltöttem a gazdaságban. Nagyon jó volt, és még jobb, hogy amikor búcsúztam, Tóni bátyám négy darab vadonatúj százpengőst adott nyári munkám fejében.

Szerző: Csibrány István