Lederer II. – A birtok

Pálmás lépcső

A XIX–XX. század fordulóján Pusztakengyel körül elterülő 12051 kh-nyi hat nagybirtokból 4097 kh-at, tehát a terület egyharmadát, a Lederer testvérek művelték. Hatalmas földjük kb. a mai Szabadság úttól egészen Tiszatenyő határáig húzódott. Valamikor 1880 táján került ez a terület a család birtokába, majd a mezőgazdasági főiskolát végzett Lederer fivérek irányítása alatt, a századfordulótól indult virágzásnak. Valószínűleg akkor épülhetett az a gyönyörű kastély is, melynek fennmaradása esetén, ma ugyanúgy büszkén fogadhatná akár a külföldi turistákat is, mint bármelyik kastélymúzeum az országban.

A kúria körül egykoron hatalmas park volt, szépen rendezett virágágyásokkal, rózsalugasokkal és egy csodálatos medencével, melyben a család és vendégei egész nyáron hűsölhettek. A parkból, a bejárathoz vezető lankás lépcsősor két oldalát hatalmas pálmák szegélyezték, melyek a telet, más déli származású növényekkel együtt, a gondosan ápolt pálmaházban vészelték át. Zöldségeskert, üvegház gondoskodott a zöldségfélékről, így nem jelentett gondot, hogy akár hideg évszakokban is pl. zöldbabot tálaljanak a vendégeknek.

A birtokon különféle növényeket termesztettek. A hagyományos mezőgazdasági kultúrákon kívül például virágmagvakat (Angliai exportra). Az eladásra szánt terméseket – a négy majorságot és a fővonalat összekötő – lóvasúttal szállították. Korszerű villamoshálózat és gépesítés volt mindenütt. A gazdaság különböző pontjain telefonvonal, külön hívószámmal. A termelést korszerű német traktorok, angol gőzgépek és cséplőgépek segítették.

Nyári lak

A négy major egyikében (Gyárosmajor) üzemelt a mezőgazdasági szeszgyár és finomító, mely sok embernek adott munkalehetőséget. Korszerűségével és termelékenységével nyugodtan versenyre kelhetett bármelyik környékbeli üzemmel. Ki tudja? Lehet, ha 1944-ben ismeretlenek fel nem robbantják, most Kengyel ugyanolyan gyárváros lenne mint Martfű, és nem ott, hanem nálunk épült volna a növényolajgyár?

Állattenyésztésben sem maradt el a Lederer birtok a környező gazdaságoktól. Sőt, több telepen, többféle állatot tartottak. Péter például, igaz csak hobbiból, a háború alatt angóra nyulakat is tenyésztett. Különösen kimagasló volt a lótenyésztés. A versenylótól az igásig, több fajta képviseltette magát. Nagy szerepe volt a termelésben a mecklenburgi fajtának, mely kiemelkedett terhelhetőségével, ezért ezek egyedeit használták többek között a vasúti szerelvények vontatására is. Versenyparipákban sem volt hiány. A helyi lovarda istállójában nevelt példányok több országból, például híres angliai versenyekről, hoztak haza különböző díjakat.

Mint tudjuk, az I. világháború és a trianoni békekötés után már saját tulajdonban vezette a gazdaságot Lederer Károly, aki községünk kialakulásának ügyét is szívén viselte. A sokszor és sokak által vitatott Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter féle földosztás lehet, hogy máshol nem volt eredményes, de falunk kialakulásában mindenképpen nagy szerepe volt. Ez az 1920-as törvény tette először lehetővé, hogy a nagybirtokosok házhelyeket méressenek ki földjeikből cselédjeik, munkásaik számára. A kengyeli állomás körül 288 házhely – ebből a legtöbb, 196 darab a Lederer birtokból – lett kimérve. Már 1929-ben több környékbeli földesúr – köztük Lederer Károly – kérelmezte a belügyminisztertől az akkor 2376 lélekszámmal, 172 lakóházzal rendelkező Kengyel, Derzsi puszták és Tenyő puszta egy részének községgé alakítását. A vármegyei törvényhatósági bizottság azonban 1929. december 20-án kelt határozatában ezt elutasította.

A medence

Károly támogatta az oktatást. Osztatlan (1–6 osztályos) iskolát létesített egyik majorjában, ide jártak Ida tanító néni „keze alá” a környékbeli nebulók. Rajongott a művészetért is. Kastélyában szebbnél-szebb képekkel, műtárgyakkal bűvölte el vendégeit. Csók István, híres festőművész, jó viszonyban volt a családdal, és éveken keresztül többször vendégeskedett náluk, mint arról Pusztakengyelen készült festményei is tanúskodnak. Károly támogatta az egyházat is. Kezdeményezte egy római katolikus plébánia létrehozását, melyhez a legnagyobb anyagi támogatást is a család adta. A templom felépülését azonban már nem élhette meg. 1930-ban történt az az eset, melyet a családi krónikában „tiszai szerencsétlenségnek” hívtak. Csóka környékén tett egyik utazás folyamán az autó, melyben Lederer Arthur, Károly, György (Arthur fia) és Tábori számtartó utaztak a sofőrrel, egy pontonhídról érthetetlen módon beleesett a Tiszába. Szerencsére a meleg idő miatt az autó ablakai nyitva voltak, és ez a körülmény (meg a közelben álló emberek segítőkészsége) megmentette Arthurt, Györgyöt, Károlyt és a sofőrt, a számtartó szívszélhűdésben meghalt, mielőtt még vízbe esett volna. Sajnos Károly tüdőgyulladásban pár napon belül szintén elhunyt. Az ő tiszteletére nevezték el az 1934-ben felszentelt Borromeoi Szt. Károly templomot, melyben a búcsú körmenetet mindig Károly napon tartották, egészen a hetvenes évek elejéig.

A templom

A kengyeli birtok irányítását ezután, apja nyomdokaiba lépve, Andor vette át, aki édesatyja iránti kegyeletből 1931-ben állíttatta azt az emlékművet, melyet ma is meglátogathatunk a régi temetőben.

Andor jóvágású szép szál legényember volt. Valószínűleg minden fiatal hölgy szíve nagyot dobbant, amikor csak megjelent. Ő azonban 42 éves koráig agglegényként élte életét. Szinte minden idejét lekötötte a gazdaság. Elmondások szerint együtt dolgozott munkásaival, így aztán közvetlenül tudott minden problémájukról, gondjukról, és hamar sietett azokat orvosolni. A cselédek nagyon szerették, becsülték.

A harmincas években, a családnál dolgozott Bauer Antal, a birtok műszaki vezetője. Az ő lánya, Bauer Johanna ma 79 éves, de még mindig elevenen élnek előtte a pusztakengyeli évek:

„A kastélyban remek háztartásvezetés volt. Táborinénak hívták a házvezetőnőt, aki több volt mint házvezető, mert ha vendégek jöttek, s ha akart, a háziakkal együtt lehetett. Tulajdonképpen így voltunk mi is. Édesanyámat, aki ismerte, szerette. Ha külföldi vendégek jöttek, s főleg azok jöttek, Andor mindig lejött édesanyámat megkérni, hogy legyen segítségére a vendégeskedésnél. Ez valószínűleg azért volt, mert édesanyám jól beszélt idegen nyelveket.

Nyáron mindig együtt játszottunk Annie gyermekeivel, a két fiú egyike 1 évvel fiatalabb volt mint én, a másik egy évvel idősebb. Kocsikáztunk, lovagoltunk, a földeket jártuk, s a hatalmas parkban, mint más gyerekek, reggeltől estig tudtunk játszani. Volt egy tündéri fonott és zöldre festett kis fogat, piros kerekekkel, piros bőrülésekkel, 4 fehér kecske volt eléje – piros bőr szerszámmal – befogva, s a főkomornyik, István bácsi jött a fogat mellett, ő tartotta a gyeplőt, s így járkáltunk a parkban

Csodálatos volt a kastély háztartását kiszolgáló zöldségeskert, melegágyakkal, melegházzal. Gyönyörű pálmaház volt, gondozott délszaki növényekkel.

Andor az édesapámat tisztelte, nagyra tartotta, mert a világon minden műszaki gondot levett a válláról. Német traktorok, angol gőzgépek, angol cséplőgépek, az összes alkatrész utánpótlás helyben történt, öntöde, megmunkáló műhelyek, lakatosok, szerszámkészítők, villanyszerelők, gépészek, mind apuhoz tartoztak. Az uradalmat behálózó áramszolgáltatás stb.

A Gyárosmajori főintézőéket Schwarz-éknak hívták, nagyon sokat – naponta – voltunk együtt, a számtartóékra emlékszem, de a nevükre már nem, Andor titkárnőjére emlékszem, az építményekre, a lakásokra, az emberekre, legfőképpen a lovardára és a gyönyörűséges lovakra…”

A birtok elvesztése, nagyon érzékenyen érintette a családot, különösen Andort, aki édesapja után, a szívén viselte a gazdaság sorsát, s talán haláláig sem tudta magát túltenni rajta. Angliai letelepedésük után, akárhányszor a családban szóba került Pusztakengyel, ő csendben és szótlanul elhagyta a helyiséget.

Képek a Lederer birtokról.

Szerző: Csibrány István

Előző rész.