Baghy I. – Legendák nyomában

Községünk, mint ezt már többször is leszögeztük, viszonylag rövid történelmi múlttal rendelkezik. Éppen ezért nem volt meglepő számomra mikor azt olvastam némely, a témával foglalkozó könyvben, hogy népi viselete jellegtelen. Leginkább jellemzők a bőrruhák: suba, ködmön, melles. A szokásokból a citerás bálok, lakodalmi, névnapi és disznótori mulatságok emelhetők ki. Valamikor élénk hangszeres (citerás) élet folyt itt. Korábban nagy eseménynek számított az újévi cselédszegődtetés is. Amin kicsit jobban meglepődtem, hogy az írások szerint igen gazdag volt a falu boszorkány és táltos hitvilága. A babonás történetek, a régebbi balladák, históriák, summás dalok ma is elevenen élnek.

Utánanéztem, hogy vajon fellelhető-e még régi történet az említettekből.

Íme: „A mondák szerint a kengyeli Baghy-domb valaha mesés kincseket rejtegetett. A népi emlékezet szerint, egy szegény juhászbojtár, Bagi Gyula kutyája kaparta ezeket a felszínre, amitől gazdája egyszeriben meggazdagodott. El is nevezték a halmot a juhászról, Baghy-dombnak.”

Vajon van-e alapja ennek az elbeszélésnek? Főszereplője, mint tudjuk, valós személy volt, viszont valószínűleg nem róla, sokkal inkább egyik felmenőjéről szólt a történet eredeti változata.

A szécsényi Baghy család 1622-ben kapott címeres nemeslevelet, Baghy Balázs, János és István révén, II. Ferdinánd királytól. A család ekkor Nógrád vármegyében, Szécsényben élt. A nemességet 1622 augusztusában hirdették ki a vármegye közgyűlésén. A família egyes ágai a XVIII. század elején Bács-, Csongrád- és Heves-Külső-Szolnok vármegyékbe költöztek át. A csongrád vármegyei ágból származó Bagi József (1800-1886) parasztnábob nevét országszerte ismerték, mivel különcsége miatt a korabeli társasági lapok rendszeresen írtak róla.

Emlékét tíz vármegyének közel száz faluja, városa örökítette meg anekdotákban. Például a szankiak szintén véletlen kincsleletnek tulajdonítják Bagi uram vagyonának eredetét. Erről több monda is tanúskodik.

Íme az egyik: ”Baginak a kutyája kint a pusztán fiadzott meg. Odahordta neki a gazda az ennivalót. Amint egyszer megnézte a kutyakölyköket, látta, hogy egy csomó arany volt a homok alatt. Kiásta és abból vette a nagy birtokot.”

A másik történet szerint meg: „A sumárban a kutya elkezdett kaparni. De kapart rendesen. Az öreg oszt megnézte, mi van ott. Ott találta meg a sok pénzt. Abbúl gazdagodott meg.”

Eltűnt dolgok nyomában

A minap Kengyel környékének régi térképeit nézegetve, észrevettem valamit, ami nyilván már másoknak is feltűnt. Pusztakengyel és Pusztatenyő között félúton van egy kunhalom, melynek térkép szerinti neve: Kerekegyházi kettős halom. Ez furcsa, gondoltam magamban, és eltűnődtem, ha így hívják (hívták) ezt a dombocskát, akkor miért itt van és miért nem Kerekegyházán? Ha meg nem ott van, hanem itt, akkor miért így hívják? Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, egy kicsit utánanéztem. Böngésztem az internetet, de semmi. Átnéztem egy pár könyvet, mígnem az egyikben (melynek címe: Törökszentmiklós története), a földrajzi helyeknél találtam a következőt:

„Kerekegyház: A Törökszentmiklóstól délre, a Tiszatenyőről Kengyelre vivő út jobb oldalán, a határon lévő Kerekegyháza halommal azonosítható korai, idővel pusztásodó település. Névalakja kör alakú templomot jelöl, ami a tatárjáráskor elpusztulhatott. A török defterek pusztaként említik, 1724-ben Almásy János szerezte meg. Története megírását nehezíti, hogy két ilyen nevű település is volt Külső-Szolnok megyében, és elkülönítésük problematikus.
Talán e helyre vonatkozik, hogy Kerekegyházi Gergely, Kerekegyháza faluja felét, kúriával, jutalmul Dávidházi Istvánnak és utódainak adta örökbe 1481-ben. Mivel Gergellyel a család 1484-ben kihalt, birtokai többi részét, I. Mátyás, Kisvárdai Aladárnak és Brezai Horváth Jánosnak adta. A másik Kerekegyháza a Vezsenyiek majd a Kinizsiek birtoka, ami Tiszakécske, Tiszasas, Tiszakürt és Tiszaug táján is fekhetett.”

Ezek szerint, a környékünkön, nem is olyan messze, valamikor feküdt egy település, melynek nem volt olyan szerencséje, mint például Kengyelnek, így valószínűleg a történelem háborúi, pusztításai eltörölték a föld színéről.

Ha már kezemben tartottam ezt a könyvet kicsit átlapoztam, hátha találok még valami érdekeset. Az írásból kiderült, hogy az Almásy uradalom legnagyobb bevételét a kengyeli földek jelentették, és nagyon jól jövedelmezett például a kengyelpusztai Derzsigát korcsma is. Méghozzá évi 1350 forintot. Hogy ez mikor volt? Az 1800-as évek elején. Rögtön a századforduló után.

Még jobban elmélyültem a könyvben, hátha találok még utalást az ősi fogadóra. Meg is lett, ugyancsak a földrajzi helyeknél. Gyilkos-lapos: az 1878-ban szervezett törökszentmiklósi néprajzi tábor töredékes feljegyzései szerint gyep, a Derzsigát mellett, ahol volt egy korcsma (népi nevén „körü szaros korcsma”) ahová a betyárok jártak inni és ott sok gazdag embert meggyilkoltak. Földrajzilag nem lehetett azonosítani. Talán azonos azzal a térséggel, melyen az 1883. évi katonai térkép a Kuczori csárdát névszerinti megírással tünteti fel, a névmegírás alatt a következő kiegészítéssel: „Kerü szaros”.

A Derzsigát és a Gyilkos-lapos, mint tudjuk, Kengyel és Szandaszőlős határánál helyezkedik el. Így talán nem meglepő, hogy Tiszai Lajos Szolnokország című könyvében találtam a következő, ide illő történetet:

„Gyermekkorom gazdagságától nagyon messzire van a mai élet. Rejtély számomra, hogyan tudhatott annyit a világról, a hazáról a szolnoki napszámos, a szandai kapás, a kengyeli arató, az epresparti juhász, hiszen hétköznapjaikat járóföldnyi vidéken élték. A nótáink is a kézközelben lévő földekhez, fákhoz, virágokhoz kapcsolódtak. A szerelempatak a kengyeli partok alatt folyt, ibolyával »Kis-Rákóczi« volt körülvéve, a szandai menyecskének nem volt párja a világon, s természetes, hogy nekünk a Bagimajor vitorlája forgott szépen, őröltette a búzát. A mese olyan volt, akár a kenyér. Ez is jutott azért minden napra, meg amaz is. A kenyér az apák munkája után, a mese meg az öregek szájából. Valami íratlan szabály mozgatta az öregek tudatát, hogy mielőtt »elmentek« volna, mindent elmondjanak a világról, amennyit csak tudtak. A mesék a környékbeli nevekhez, füvekhez, fákhoz, vizekhez kötődtek, s valószerűek voltak, hinni lehetett bennük. Nagyapám váltig állította, neki még a nagyapja beszélte, hogy a kengyeli lapos Szanda felőli partján egy csárda volt, amelyiknek gádora alatt Petőfi is szalonnázott! »Menjetek csak, túrjátok meg a bokrok között a földet, ott vannak a laposi csárda téglái.« Csapatostól szaladtunk. Téglát, cserépdarabokat, elrozsdált lókaparót, miegyebeket leltünk a bodzabokrokkal benőtt helyen. Másnap mondtuk Orosz György tanító úrnak, mit találtunk a túri út mellett. Lehetséges, hogy így volt, kisfiam, mert Petőfi Sándor Nagyszalontáról jövet itt szekerezett Mezőtúr meg Szolnok között – mondta tanítónk, s attól kezdve, amikor csak tehettük, beültünk szalonnázni a bodzabokrok közé, a hajdani csárda romjaira.”

Hát ez sem egy mai történet! Hiszen már az Orosz György utcanévről sem jut eszünkbe az egykori szolnoki tanító úr. A kengyelpusztai Derzsigát korcsma pedig… hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. Vagy mégis?

Szerző: Csibrány István

Kengyel címere

Kengyel címere

A címer egyszerű – fekete vonallal három részre osztott – pajzsalak.

A bal felső vörös mezőben fehér unikornis (egyszarvú) fekete kontúrvonallal az ősi Szapolyai család címerállata. A régi nemesi birtokot jelképezi, mivel a XV–XVI. századi Kengyel e család birtokaihoz tartozott.

A jobb felső zöld mezőben barna törvénydombon (kurgán) ezüstpallost tartó jobb kar fekete kontúrvonallal az ítélőszék jelképe. Ez egyben utalás a falut körülvevő kunhalmokra is.

Az alsó kék mezőt vízszintes irányban futó ezüst hullámvonal, fekete kontúrokkal, osztja ketté. Az alsó részben fehér körben barna szélmalom, fekete kontúrokkal (ez egyértelmű). A felső rész tiszta kék. A kék mezőben hullámos ezüstvonal a Tisza jelképe, melynek a partján (szabályzása előtt) helyezkedett el Kengyel.

Szerző: Csibrány István