Régi történetek – ’56

Néhai Palotai Mihály visszaemlékezéseiből.

1952 nyarán a kengyeli iskola igazgatója, Antal János, megkeresett és felajánlotta, hogy az iskolájában tanítsak matematikát és fizikát. Az ajánlatot elfogadtam, és '52 szeptemberétől kezdve, komolyan véve az iskolai életet, azon voltam, hogy a megfelelő képesítéseket megszerezzem munkámhoz. A pedagógiába azonban alig mélyedhettem bele, jött '56. A forradalom teljesen felfordította az addigi életünket.

A pesti események hatására (amit a rádióból hallhattunk) Kengyelen is megkezdődött bizonyos forradalmi tevékenység. Október 23-án este néhány bátrabb és forró vérű fiatal szétrombolta a községi parkban lévő szovjet hősök emlékművét, majd 24-én a tanácsháza udvarán összetörték Lenin, Sztálin, Marx és Engels mellszobrát. 

Az, hogy az emberek elégedetlenek voltak helyzetükkel és nem ilyen demokráciát képzeltek maguknak tíz évvel azelőtt, tisztán látszott abból, hogy a 24-én délelőtt tíz órára meghirdetett nagygyűlésen szinte az egész falu ott volt. Önkéntes szónokok mondtak beszédeket, és egy idegen is megjelent valahonnan, aki állítólag politikai fogolyként előző nap szabadult a börtönből. Én nem ismertem. A gyűlésen az emberek Forradalmi Tanácsot is választottak, melynek én is tagja lettem. A tanács elnökeként Király Lajosra esett a választás, aki később felolvasta a szónokok és a megjelentek által összeállított követeléseket, mely a következőképpen hangzott:

1. Nincs többé elvtárs, csak polgártárs!
2. Menjenek haza a szovjet katonák!
3. Állítsák vissza a vallás alapú oktatást!
4. Váltsák le a kengyeli iskola igazgatóját!
5. A kommunista pártot meg kell szüntetni!
6. Minden termelőszövetkezetet fel kell oszlatni!
7. Meg kell jutalmazni a börtönből szabadult politikai foglyokat!
8. Meg kell akadályozni a szovjet csapatok felvonulását, akár fegyverrel is!

Ezekből a követelésekből szinte semmi nem valósult meg, csupán a helyi kommunista párttitkár és az iskola akkori igazgatója, Kiss László, távozott a községből.

Apámat szintén beválasztották a Forradalmi Bizottságba, s innentől kezdve ő volt a község közigazgatási vezetője. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő ezt magától értetődő kötelességének érezte, és a forradalom alatt sem csak a politikai nézetei vezérelték, minden alkalmat megragadott, hogy az embereket védje. A községháza pincéjében bújtatta például azokat az embereket (kommunistákat, ÁVH-s katonát), akiket a forradalmárok igencsak kerestek. Többek között ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy a községben, a forradalom alatt, semmiféle tettleges bántalmazásra nem került sor.

Engem a Községi Forradalmi Bizottság küldöttjeként, rá egy hétre Miklóson a Járási Forradalmi Bizottságba, majd ennek küldöttjeként az Országos Forradalmi Bizottságba választottak. Dr. Cseresznyés nevű, akkori tiszapüspöki orvos, és még két küldött társaságában.

Dr. Montagh András

Dr. Montagh András

Néhány éve olvastam ezt a hírt a korabeli helyi sajtóban: „Dr. Montagh Andrást a Kormányzó Signum Laudissal tüntette ki […] A kitüntetettek között boldog büszkeséggel köszöntjük községünk szülöttét és lakósát: dr. Montagh Andrást, a kiváló galamblövő-világbajnokunkat, akinek elsőrangu teljesítményére a tavalyi galamblövő-versenyek során az egész világ felfigyelt.” (Törökszentmiklós és Vidéke. 1935. december 24. 2. o.)

Felvetődött bennem néhány kérdés: Ki az a Montagh András, aki a Signum Laudis-t, a legmagasabb állami kitüntetést megkapta? Világbajnok törökszentmiklósi (pusztakengyeli), és mégsem ismerjük őt (sem!), nem is hallottunk róla?

Montagh András 1910-ben született Budapesten. (Édesanyja – ahogy akkoriban a jómódú vidéki asszonyok – Pestre ment szülni.) Az ekkor Törökszentmiklóshoz tartozó Pusztakengyel melletti Montagh-birtokon nőtt fel. (Kengyel 1946-ban lett önálló község.) Édesapja Montagh Ákos földbirtokos, nagy adakozó, a törökszentmiklósi képviselőtestület virilis (legtöbb adót fizetők) tagja volt. Édesanyja is vállalt közéleti szerepeket: az Országos Magyar Hadimúzeum Egyesület igazgatótanácsának választott tagja, illetve a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Stefánia Szövetség aktív tagja volt – többek között. András a 8 osztályos Markó utcai, mai nevén Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett 1927-ben, majd a közgazdasági egyetemet végezte el, s közgazdaságtanból doktorált. A Pesten tanuló úri fiúk szokásos életét élte, a nyári szüneteket vidéken, otthon, a pusztakengyeli Montagh-kúriában töltötte.

Egy nyári, szünidei történet a 13 éves fiú lövésztudományáról: „…már vagy tizenhárom éves lehettem. Kinőttem a nyilazást meg a csúzlizást, és büszke tulajdonosa voltam egy 6 mm-es flóbertpuskának. […] Egy csendes nyári éjszaka szöszmötölésre ébredtünk. Meggyújtottuk a villanyt és hosszas leskelődés után megállapodtunk, hogy egy egér az oka a komissiónak, amely fel és alá sétál a függönyrúdon. Haditanácsot tartottunk, hogy mi tévők legyünk. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy az egyedüli eljárás adott körülmények között, meglőni az egeret. Mivel a fegyver az ágy mellett állt mindig kéznél, csak pillanatok műve volt megtöltése. Szépen kivártam, míg az akrobata egér a függöny rúd végére ér, és éppen megfordult, amikor is egy jól irányzott lövéssel »blatton« lőttem. Le is pottyant azon mód holtan »Maus tot«.”

A sikeres versenyzői pályafutás indulása egy családi kapcsolatnak volt köszönhető: dr. Szilágyi Viktor, az Országos Magyar Galamblövő Egylet igazgatója a Montagh családdal régi barátságban lévén, egyik nyári kengyeli látogatása alkalmával megemlítette, hogy elvinné magával Andrást Nagykőrösre, ahová bíráskodni ment galamblövő versenyre. Az a felvetése, hogy a fiút nemcsak hogy magával viszi, de versenyezni is benevezi, édesapai ellenállásba ütközött. Hogy a család nevére szégyent ne hozzon „le kellett vizsgáznia”: azaz 12, egyenként felengedett galamb volt a próbatétel. A 14 éves fiú 11-et el is talált: megvolt az atyai engedély. Így indult el az első versenyére Montagh András, aki élt is ezzel a lehetőségével: egy második, ill. egy harmadik díjjal tért haza. Ekkor elhatározta, hogy megnyeri a világbajnokságot, „ha már az olimpiászt nem lehet, mert törölték az olimpiai számok közül az élőgalamblövést”.

Híres kengyeli festmények

Csók István munka közben

Csók István (1865-1961) festő, grafikus. Hosszú pályája során egyike volt a legtöbb hazai és külföldi elismerést, díjat nyert magyar festőknek. Volt Képzőművészeti Főiskolai tanár és a Szinyei társaság elnöke is. Nevét, mely mondhatni világhírű, biztosan sokan ismerik Kengyelen. Biztosan sokak előtt felsejlik egy-egy híres képe, mint például az „Úrvacsora”, a „Szénagyűjtők”, az „Árvák” vagy a „Keresztapa reggelije”. Arra azonban kíváncsi lennék, mennyien tudják, hogy munkásságának egy szakasza Kengyelhez köthető. Azaz, Pusztakengyelhez. Erről tanúskodott Székesfehérváron, a közelmúltban megnyílt életmű-kiállításának egyik újdonsága, mely a harmincas években Pusztakengyelen festett művek pompás sorozata volt.

Csók 1934 és 1944 között, egy évtizeden át töltötte a nyarakat a pusztakengyeli Lederer-kastélyban. Mostani ismereteink szerint mintegy húsz alkotást köthetünk e kapcsolathoz, de a visszaemlékezések szerint egykor a harmincat is meghaladta a kengyeli művek száma. A család mindig is művészetpártolói hajlamáról volt híres. Nem csoda tehát, hogy Lederer Anna, férjével együtt úgy döntött, hogy gyermekeik portréját Csók Istvánnal festetik meg. Csók ekkor tájt igyekezett arcképfestőként is elismerést (és ezzel együtt jövedelmező portrémegrendeléseket) szerezni. 1932-ben litográfiai sokszorosításban közreadott Züzü-ciklusa pedig a gyermekportré legavatottabb hazai mesterévé tette. Így az Ungár család, mondhatni, a műfaj legjobb képviselőjéhez fordult. Az 1934 augusztusa és szeptembere között heteken át készülő festmény kivitelezése nem volt egyszerű a hosszú modellülést nehezen viselő gyerekek miatt. Csók minden módon igyekezett lekötni a kisfiúk figyelmét, festés közben a Dzsungel könyvét mesélte, a szünetekben pedig szívesen sakkozott velük. A zöldellő kastélykert háttere előtt megjelenő kék-vörös csíkos zakót viselő gyermekek színpompás együttese egyike Csók legszebb gyermekportréinak.

Gyuri és Öcsi, 1934

Az elkészült kettős képmással vélhetően a szülők is elégedettek voltak, mert hosszabb távra is megegyeztek a festővel. Megállapodásuk szerint a művész meghatározott összegű évjáradékot kap a családtól, cserébe nyaranta teljes ellátás mellett néhány hetet tölthet kastélyban, ahol 2-3 művet fest vendéglátóinak. E nagyvonalú mecenatúra igen előnyös volt Csók számára, aki elismertsége ellenére állandó anyagi gondokkal küzdött. A két család a kengyeli nyaralásokon kívül is tartotta a kapcsolatot, Bajzai utcai pesti lakásuk ugyanis csupán pár háznyira volt Csók fasori műtermétől.

A kengyeli birtok ideális környezetet és számos festői témát nyújtott Csók számára. A századfordulón épült kúriát hatalmas park övezte, rendezett virágágyásokkal, rózsalugasokkal. A kastélykert nevezetessége volt a nagyméretű medence, amelynek vizében nyaranta hűsölhettek a ház lakói és vendégeik. 1938-ban Csók e medence partján napozó fiatal lányt (Lederer Anna unokahúgát, Csázy Máriát) is megörökítette.

Fürdőruhás nő parkban, 1936

Régi történetek – Kengyel-szigeti hétszilvalekváros bukta

Pusztakengyeli csikósok

Az 1700-as évek elejétől, lakatlan vidékünk, a zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család birtokába került. Almásy gróf tudatosan alakította birodalmát, melynek központja a középkori Balaszentmiklós helyén kezdett új életet. Az ország más részeiből telepített ide lakosokat, akiknek szerződés keretében bérbe adta földjeit. Az évszázad végére már egész szépen benépesült a környék.

A család számára legnagyobb jövedelmet a pusztakengyeli földek bérleménye hozta. E terület egyes részeit Almásy gróf mégis magának tartotta, ilyen volt például a Kengyel-szigeti legelő, melyen az uradalom szilaj ménesét tartották. Egy időben Nagy Mátyás volt a számadó csikós, de több rendbeli lopás miatt pandúrokkal vitette el a gróf, és a debreceni városi tömlöcben végezte.

Kemény idők voltak azok! Betyár kemény idők! Megbízható és erős kezű ember kellett. Így esett a választás Karantsi Ferencre, aki a XIX. század elején, hosszú időn keresztül végezte munkáját Kengyel-szigeten becsülettel, csikós bojtárjaival együtt.

Eddig a valóság. De hallottam egy történetet, mely a fenti időkben röppent fel, és még a XX. század elején is beszélték Pusztakengyelen. Apáról fiúra, akarom mondani anyáról leányra szállt.

A történethez tudni kell, hogy abban az időben Kengyel-szigeten volt hét vadszilvafa. Elég csenevész fák voltak, hiszen idős koruk ellenére nem tudtak rendesen fejlődni, mivel a lovak mindig dézsmálgatták leveleiket, ágaikat, főleg a fiatal hajtásokat szerették. Egyszer egy napon a bojtárok, mikor a ménest mozgatták, valami furcsaságot vettek észre. A parton az egyik fa körül husángok voltak leszúrva, közibük pedig szúrós ágak tekergetve, mintha egy kezdetleges kerítés lett volna. Kérdezték is este a gazdát, hogy tud-e a dologról.

– Ehh! Asszonyi hóbort! – felelte Karantsi. A legények Karantsinéra néztek, akinek az volt a szokása, hogy míg a férfiak az asztalnál falatoztak, ő a kemence mellett vacsorázott a padkán ücsörögve.

– Lekvár lesz! – szólt szűkszavúan az asszony, de fel sem nézett a fatányérból.

– Mi? – kérdezte tágra nyílt szemmel az egyik pödrött bajszú csikós.

– Lekvár! – emelte fel a hangját a tűzről pattant menyecske.

– Abbú? – álmélkodott egy másik legény.

– Abbú! – válaszolt a fehérnép, s jelezvén, hogy a téma le van zárva, felállt, s kivitte a maradékot a két komondornak. Az sem zavarta, hogy a férfiak éktelen hahotázásban törtek ki.

Eltelt egy év. Már mindenki elfelejtette az iménti beszélgetést. Aztán egy szép szeptemberi este újra vacsorához gyülekeztek Kengyel-sziget csikósai. Ahogy közeledtek a kis nádtetős házhoz, már messziről megcsapta orrukat valami finom illat. Lehajtott fejjel egymás után léptek a házba, azt fürkészve, vajon mi lehet a vacsora. A babgulyás után az asztal közepére került fonott kosárból, aztán mikor a csikósné széthajtotta a vásznat, kiderült, hogy honnan a jó illat.

– Szilvalekváros bukta! – mondta jókedvűen Karantsiné, és még szélesebb mosolyra fakadt, mikor az elképedt férfiarcokat meglátta. Hogy ízlett-e a bojtároknak a bukta? Erről elég csak annyit tudni, hogy másnap már mind a hét vadszilvafa be volt kerítve, és attól kezdve nem hogy legelni, de még a közelükbe sem mehetett egyetlen paripa sem.

Hát ennyi a „Kengyel-szigeti hétszilvalekváros bukta” története, mely ezután rendszeres étek volt a csikósok étlapján, és receptje anyáról leányra szállt a pusztakengyeli határban.

Szerző: Csibrány István

Régi képek – Aranyvonat

A most következő képek nem Kengyelen készültek, de nem is túl messze. Mindjárt itt a szomszédos településen: Tiszatenyőn, amit akkor még Pusztatenyőnek hívtak. A fotók az Aranyvonat 1938. július 4-i pusztatenyői tartózkodását örökítették meg.

   

Mi is volt az Aranyvonat? Forrás: http://katolikus.hu

„A Szent Jobbot 1938-as országjáró körútján szállító vonat. A püspöki kar 1937.III.17-i közös pásztorlevelében hozta nyilvánosságra szándékát, hogy a Szent Jobbot körülhordozza Magyarországon Szent István király halálának 9. centenáriuma alkalmából. A Szent István-év ünnepi eseménysorozatába illeszkedtek az Aranyvonat tömegeket megmozgató útjai.
Az Aranyvonat egy vontató mozdonyból és 5 pullman-kocsiból állt. Két 4 tonnás termes kocsi fogta közre az ereklyét szállító, bizánci stílusban díszített aranykocsit, amit a MÁV egy 4 tengelyű szalonkocsijából alakítottak ki Urbányi Vilmos és Márton Lajos tervei szerint. A kocsi (arany, ezüst, bíbor és zöld színű) külső oldalait függőlegesen futó ornamensek tagolták mezőkre; ezeket a magyar szentek – István, Gellért, Imre, Gizella, Margit, Mór, László, Erzsébet – egészalakos képei díszítették. A kocsi tetején 4 imádkozó angyal között a Szent Korona nagyított mását helyezték el, amit este kivilágítottak. A kocsi belső tere 3 részre tagolódott: a szolgálaton kívüli koronaőrök tartózkodási helyéül szolgáló 2 kisebb terem fogta közre az ún. dísztermet. Ennek közepén egy rezgéscsillapító-rugós állványon nyugodott az ereklyetartó. Az emelvényt címeres brokát terítővel takarták le; a díszterem oldalfalait és padlóját vörös bársony, mennyezetét fehér selyem borította. Az ereklyét reflektorok világították meg. A díszterem eltolható oldalfalakkal készült (szabad nyílásmérete: 1790x3300 mm), lezárására aranyozott keretekbe foglalt 3 részes üveg tolóajtó szolgált. A mozdony elején bronz babérkoszorú és olajág volt, amit este kivilágítottak, s esetenként Szent István képével és nemzeti zászlókkal is kiegészítették.
Az Aranyvonatot minden útjára elkísérte Mészáros János budapesti érsek helytartó, a Szent Jobb őre, 4 irgalmasrendi szerzetes, akik a körmenetekben az ereklyét vitték, és a koronaőrség 16 tagja, Pajtás Ernő őrnagy, illetve Máriássy László ezredes vezetésével.
Alkalmanként ünnepélyesen búcsúztatták és fogadták budapesti főpályaudvarokon az Aranyvonatot. Útvonala mentén a vasúti őrházakat és állomásokat földíszítették, a falvak népe templomi zászlók alatt, körmenetben vonult ki az állomásokra. A vármegyék határán küldöttség várta az Aranyvonatot, amely a városokban néhány órát, a közbülső állomásokon pár percet tartózkodott. Az 1938-as nyári mezőgazdasági munkák miatti szünetet kivéve minden héten 1-3 napos utakon járta az országot.”

A képek Csibrány István gyűjteményéből származnak.

Szerző: szabózé

Régi történetek – Stáci bácsi és a vadászrepülő

Ehhez a történethez is vissza kell mennem egy kicsit az időben oda, amikor még a németek regnáltak Magyarországon. Mint már említettem a pusztakengyeli jegyzői kirendeltség 1928-ban létesült. Jegyzője egy Männer Károly nevű tisztviselő volt. Nos ez a jegyző Pusztakengyelen nősült, és az állomásfőnök egyik lányát vette feleségül. Az állomásfőnököt (akkoriban elöljáró) Kiss Józsefnek hívták, aki később postamester is lett, és akit a községben mindenki Stáci bácsinak hívott, az állomás (statio) szóból kiindulva. Szóval Stáci bácsi szerette a társaságot, a bort, a lányokat és minden újdonságot. Ezzel együtt igen kíváncsi ember volt, és ezt nem bűnéül rovom fel, inkább dicséretére legyen mondva. Kíváncsisága miatt néha még bajba is került.

Történt egyszer, hogy egy német vadászrepülő a Harkányi földön, a vasút túloldalán, a Montágh és Harkányi bejáró közötti sík területen (ma erdő) kényszerleszállást hajtott végre. Amíg a pilóta – Helmut – mentésre várakozott, megismerkedett az állomásfőnök-postamesterrel, majd telefon és egyéb ügyei intézése közben megismerte Stáci bácsi családját is. Jó pár nap telt el amire Németországból megérkezett a mentés, így Stáci bácsi és a német között igen jó viszony alakult ki. Amikor megjavították a gépet, és már csak a kipróbálása volt hátra, Helmut felajánlotta Stáci bácsinak, hogy elviszi egy sétarepülésre. Stáci bácsi természetesen benne volt a dologban.

Fel is szálltak sikeresen és gyönyörű szabályos köröket írtak az égre. Ám egyszerre csak a repülő feltartotta az orrát, és meredeken emelkedni kezdett. Annyira, hogy lentről már csak jó két arasznak látszott, majd lenyomta az orrát, és zuhanórepülésben jött lefelé. A mutatvány szemlélőinek (mert voltak jó páran) földbe gyökerezett a lába. Mindenki azt hitte, mégsem sikerült a javítás. A gép a föld felett vízszintesbe állt, majd simán leszállt oda ahonnan elindult. Helmut fürgén kiugrott a gépből, de Stáci bácsi nem mutatott hajlandóságot a kiszállásra. Végül a nézőknek kellett kisegíteni, és akkor látták, hogy Stáci bácsi akár egy kicsavart mosogatórongy, rogyadozva, szédelegve, kapaszkodva igyekszik folyó ügyeit takargatni. Mert bizony volt mit.

Pár év múlva már csak annyi emlék maradt, hogy Stáci bácsi a német vadászgéppel felszállt, és vad piruettek után hősként tért vissza a földre. A takargatott nyomok eltűntek az emlékekből.

Szerző: Csibrány István

Régi történetek – 1943 nyara

Leérettségiztem. Jó apám azzal várt otthon, hogy mehetek a nyárra Erzsébet-majorba, gyakornoknak.

Ennek igen megörültem, mert úgy gondoltam, hogy ez jó móka lesz, és még fizetést is kapok. Erzsébet-majort akkor Gottescha Béla bérelte és Horváth Antal számtartó vezette, aki apámnak igen jó barátja volt. Szeretettel fogadott, amikor a saját fogatán kiérkeztem a majorba. Mindjárt az iroda mellett kaptam egy szobát lakásnak. A kosztolásom úgy volt megoldva, hogy a kastélyból kaptam a reggelit, ebédet és vacsorát, s azt minden alkalommal Hano Misi bácsi hozta, és szolgálta fel. Ő a kastélyban volt inas. így hát belecsöppentem a „nagy urak” életébe. Gondoltam magamban most megtudom hogyan is élnek az urak. Már, mint az igazi urak. A koszt kitűnő volt, és én igen sokat tanultam a terítésről, a felszolgálásról, a viselkedési normákról stb. Szóval tényleg hasznos volt.

A munka? Hát a munka sem volt elviselhetetlen. Egyedül a korai kelés esett nehezemre, bár az intézetben is korán keltünk, de mi volt az ehhez a koránhoz? Itt minden nap ötkor. A nap többi része már eltelt hamar.

Kezeltem a munkakönyveket, a napszámokat, a summások bérjegyzékét, gondoskodtam arról, hogy legyen megfelelő mennyiségű olyan pénzérme, ami a heti napszámbérek kifizetéséhez kellett.

Erről jut eszembe, hogy egy reggel Tóni bá' (a számtartó) kezembe adott öt darab százpengőst, hogy menjek váltani, és hozzak pengősöket és aprót, és menjek lóháton. Na ez betett nekem, hiszen a lovat csak messziről, és kocsiba fogva ismertem. De nem volt mit tenni. A ló (Sári) már ott állt az iroda előtt felnyergelve, a kantárszárat a magtáros fogta éppen, és mondta:

– Na gyakornok úr, ez a legszelídebb lovunk, ezt nyergeltettem magának.

– Köszönöm. – és nekifogtam a lóra szállás nagy, nehéz munkájának.

Végül fenn voltam, és kezemben a gyeplő. Na de Sári nem azt akarta, amit én. Nem indult. Megsimogattam, megpaskoltam a nyakát, de semmi. Végül is a magtáros jóindulattal rácsapott Sári hátuljára, hogy elindítsa, látva az én tehetetlenségemet.

Sári megugrott, és én – gyeplő ide vagy oda – két kézzel megöleltem a ló nyakát, és kapaszkodtam. így mentünk egy darabig, rázott kegyetlenül, majd lecsendesedett. Elengedtem a nyakát, és lépésben elértük a falut. A postán próbáltam váltani, de nem volt annyi pénz. Hová menjek? A boltokban sem tudtak váltani. Be kell mennem Miklósra, no de lóháton? Hiszen máris fáj mindenem, és úgy éreztem, hogy a hátsó fertály már nem az enyém.
Az akkori papunknak (Nagy Balázsnak hívták) volt istállója és egy SHB motorkerékpárja (ezt később az oroszok felszabadították). Elkértem a motort, miután sikerült Sárit bekötni az istállóba, és motorral mentem tovább.

Miklóson sikerült aprópénzt kapnom, és mivel még elég korán volt, gondoltam körül megyek Szolnok, Martfű, Bagimajor felé, és úgy Erzsébetbe. A lovat meg majd hazaviszi a tejes.

Így is történt, de közben Szolnokot akkor érte pontosan a nagy szőnyegbombázás. A német katonák éppen fürdőben voltak, és onnan menekültek kifelé. Ki gatyában, ki a nélkül, ki fürdőlepedőben, ki függönyben, és futottak, futottak mindenfelé. Én is sietve kimenekültem Szolnokról, és szerencsésen hazaértem.
A bombázásnak olyan nagy hatása volt, hogy senki nem csodálkozott azon, hogy lovon indultam, és motoron érkeztem, vagy, hogy reggel korán indultam, és késő délután – estefelé – érkeztem. Csak megörültek nekem, és én is nagyon örültem, hogy ezt megúsztam.

Kerek három hónapot töltöttem a gazdaságban. Nagyon jó volt, és még jobb, hogy amikor búcsúztam, Tóni bátyám négy darab vadonatúj százpengőst adott nyári munkám fejében.

Szerző: Csibrány István

Egy kis kengyeli történelem III.

Harkányi kastély

A török hódoltság idején elnéptelenedett Pusztakengyelt és környékét 1700-ban a zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család kapta meg királyi adományként a törökszentmiklósi (akkori nevén balaszentmiklósi) uradalom részeként. A családnak, az ország különböző részein, hatalmas földterületei voltak. Birtokaikat több helyen bérbe adták a környéken élő nemeseknek, gazdáknak.

Az Almásyak, kiket ebben az időben csupán két idősebb nő képviselt, 1867 táján teljesen eladósodtak. Ügyvédjük (akit történetesen Koppely Frigyesnek hívtak) eltartási szerződést kötött velük, melynek keretében több (részben korábban bérelt) földbirtok cserélt gazdát. Valószínűleg így jutott a Harkányi (Koppely) család a pusztakengyeli és a hozzá közel fekvő pusztakúriai (Nagykúria) területhez is. Ezeken kívül övék volt még a taktaharkányi, jákfa-rábakövesdi, zalaszentgróti, abony-sashalmi majorság és több budapesti bérház.

A Szolnok megyei birtokok a II. katonai felmérés idején (melynek itteni része 1861–1868-ban készült el) már megvoltak, és a térképen Koppely-tanya néven jelölték. Huzamosabb időt először Harkányi Károly töltött itt, aki 1878-ban költözött a kengyeli kastélyba, és kezdett komolyabban foglalkozni a gazdaság fellendítésével. Modernizálta az állattenyésztést és a földművelést. A környéken elsőként használt gőzgépet (pl. csépléshez) és a mélyszántáshoz himbás gőzekét. 1893-ban 1986 katasztrális holdnyi területet művelt kis falunk környékén. Apjától Andor báró vette át, majd tőle leánya Anna örökölte a gazdaságot, mely 1923-ban már „csak” 1615 holdnyira rúgott, hiszen a bárónő a nagyatádi földreform után jókora földdarabbal járult hozzá falunk létrehozásához.

A Harkányi uradalom majorjait a XX. század első harmadában modernizálták, ekkor emelték helyben égetett téglákból az új épületeket, valamint akkor készülhetett el a gazdatiszti kúria épülete is Nagykúria-majorban. Egy 1947-es alaprajz tanúsága szerint itt egy nagymagtár, egy kismagtár, egy tehénistálló, egy istálló, három cselédlakássor, egy cselédistálló, három sertésól, két műhelyépület és egy kastély állt. Ez utóbbi földszintes, téglalap alaprajzú, egyszerű kialakítású épület. Főhomlokzata előtt 7 pilléren nyugvó mellvédes tornác húzódik. Az oldalhomlokzatok felett háromszög oromzatok láthatóak, a baloldalon két világítóablak között egy vakablakot, a jobb oldalon két világítóablakot helyeztek el. A kúriát palatető fedi, melynek középrészén hasábos, sisakkal fedett huszártorony látható. 1931-ben a csugari vasútállomásról gazdasági vasutat építettek a központi majorig, ezen szállították eladásra az uradalom terményeit, a nagy területen termelt cukorrépát és más ipari növényeket. A Harkányi birtoknak híres volt az állattenyésztése, az itt nevelt szarvasmarhák és lovak több díjat nyertek a mezőgazdasági kiállításokon. Érdekesség, hogy a bárónő személyesen szervezte meg a majorokban előállított tej Mezőtúron történő házhozszállítását. Az uradalom téglagyárat és olajütőt is üzemeltetett. Az itteni kúriában a pusztakúriai birtokrész intézője élt.

Egy kis kengyeli történelem II.

Harkányi Béla

Koppely Fülöp kisebbik fia – Károly – 1832. július 6-án született. Iskoláit a budai kegyesrendiek convictusában végezte, majd a pesti egyetemen bölcsészetet hallgatott.

1848-49-ben nemzetőr volt, ezután a hohenheimi gazdászati intézet látogatása céljából (?) külföldre távozott.

Innen hazatérve, atyja birtokain gazdálkodott, majd azok vezetését vette át és a gazdászattal kapcsolatos egyleti ügyekkel és közgazdasági tanulmányokkal foglalkozott. Ezekből, valamint angliai és németországi nemzet-, illetve mezőgazdasági utazásaiból merített tapasztalatairól a napi sajtó útján számolt be.

1861-ben nőül vette monostori Vörös István caus. reg. director lányát, Emíliát.

1867 után az ország közéletében többirányú tevékenységet folytatva vett részt. Zemplén megye tiszteletbeli aljegyzője volt, 1869-ben országgyűlési képviselővé választották a Deák-, később az Egyesült kormánypárt tagjaként.

Az 1878. évi Párizsi Világkiállításon folytatott tevékenységeiért, ahol többek között zsűri tag volt, Francia Becsületrendben részesült. Itt kiállított lovaiért dicsérő oklevelet kapott.

Ez idő tájt költözött pusztakengyeli birtokára, ahol rögtön a Szolnok megyei gazdasági egylet elnökévé választották, melyet újjászervezett. Jelenléte és munkássága hathatósan lendítette a környék gazdasági életét. 1884–87-ig, mint az Ung megyei nagybereznai kerület, 1890–91-ig, mint Újvidék város országgyűlési képviselője, a Szabadelvű Párt tagja volt.

1895-ben – testvérével együtt – régi, Taktaharkányi előnevüket megerősítve, bárói rangot kaptak I. Ferenc Józseftől, és a főrendi ház örökös tagjai lettek.

Báró Harkányi Károly 1901-ben hunyt el, emléktáblájának felirata ma is olvasható a Kerepesi temető (Fiumei úti) 28-as parcellájában, többek között Jászai Mari, Barabás Miklós és Antall József síremlékei mellett.

A család nevét, ezen az ágon, két fiú vitte tovább. Az idősebbik – Andor – 1862. február 15-én született Budapesten. Tanulmányait a fővárosban, a kegyesrendiek főgimnáziumában, a hallei egyetemen és a magyaróvári gazdasági akadémián végezte.

1884-ben, iskolái befejezése után, huszárönkéntes volt, majd szolgálaton kívüli huszárhadnagy. Az úrlovasok szövetkezetének választmányi tagja. Jeleskedett lótenyésztésben, és akadályverseny-istállót is tartott fenn. 1900-ban egybekelt gróf Csáky Albin főispán, vallás- és közoktatásügyi miniszter lányával, Mária grófnővel

A pusztakengyeli és nagykúriai birtokokat apja 1901-es halála után ő örökölte. Ezután egyre több időt töltött a gazdálkodással, főleg miután felesége 1912-ben elhunyt. A báró 1923-ban követte nejét, és az uradalom gondjai egyetlen leányára, Annára szálltak.

A fiatalabbik fivér 1869-ben született. Harkányi Béla, aki a fenti fotón látható, iskoláit szintén a kegyesrendieknél kezdte, majd a Budapesti Tudományegyetemen és a Műegyetemen, ezután pedig a lipcsei és a strasszburgi egyetemeken folytatta. Ezután tanulmányi utat tett Amerikába. 1896-ban szerezte meg a bölcsészetdoktori oklevelet, majd egzakt természettudományokkal, főképp asztrofizikával foglalkozott. Sohasem vonzotta a gazdálkodás tudománya, mint a család többi tagját.

1899–1902-ig az ógyallai asztrofizikai obszervatóriumban, mint obszervátor állt alkalmazásban.

1907-től a fővárosi Királyi Magyar Tudomány Egyetemen az asztrofotométria magántanára.

Tagja volt az országgyűlés főrendi házának. Szakirodalmi munkássága jelentős. Kiadott munkái például: A sarkmagasság változások meghatározásai és ennek magyarázata (Bp.1896), Adalékok a csillagászat elméletének fejlődéséhez (Bp.1922).

Béla 1932-ben hunyt el Budapesten, síremléke a Fiumei úti temető 29-es parcellájában áll.

És akkor lássuk a pusztakengyeli birtok történetét!

Szerző: Csibrány István

További részek: 1. rész, 3. rész.

Baghy V. – Bagimajor

Baghy Gyula és családja

Mint a neve is mutatja, ez a piciny település az egykori majorságból alakult ki, melynek – a hozzá tartozó birtokkal együtt – tulajdonosa Szécsényi Baghy Gyula és családja volt, kb. a századfordulótól a második világháborúig.

Baghy Gyula gazdasági főtanácsos – mint tudjuk – Szécsényi Baghy Béla országgyűlési képviselőnek – Erzsébet-major egykori tulajdonosának – volt a testvéröccse. Felesége Ikvai Pfeiffer Mária (1888–1973), gyermekei Márta, András és Zsófia.

Baghy Márta (1908–1986) Kékesi Nikolits Mihályhoz (1901–1992) ment férjhez. András (1910–1941) gróf Apponyi Virginiát (1916–2002) – Nagyapponyi gróf Apponyi Gyula politikus és Gladys Virginia Stewart amerikai milliomosnő lányát, az albán királyné testvérét – vette feleségül 1937-ben. Két gyermekük született, András és Júlia. Zsófiáról sajnos semmit nem tudunk.

Baghy címer

Baghy András már fiatalon daganatos betegséggel küszködött. Édesapja mindent megtett gyógyulása érdekében. Híres orvosokat hívatott fiához még külföldről is, és egy külön épületben korabeli kórházat rendezett be a beteg zavartalan nyugalmának biztosítására. Mindez azonban hiábavalónak bizonyult. András 1941. október 25-én – 31 évesen – elhunyt. Szervezete feladta a küzdelmet a titkos kórral szemben. Földi maradványait díszes temetésen, díszmagyarban, kardjával az oldalán helyezték örök nyugalomra. Felesége később kétszer is újra házasodott, de mivel (saját elmondása szerint) élete legszebb éveit első férje mellett élte meg, utolsó kívánsága szerint ő mellé temették 2002-ben, szintén Bagimajorban.

Baghy Gyula birtokán a század elején hagyományos művelés folyt. Kukorica, búza és más kalászosokat termesztettek. Meg kell említeni azonban a dinnyetermesztést is, ugyanis – korabeli elmondások szerint – bizonyos területen ugyanolyan jó, ha nem jobb dinnyét termeltek, mint Hevesen vagy Csányban. A munkák elvégzésére – helybeli embereken kívül – más településekről származó hathónapos summásokat is szerződtettek.

A gazdaságot Molnár Kálmán uradalmi főszámvevő (1901-től) és Golián Károly uradalmi főintéző (1934-től) vezette.

Baghy kastély

A földművelés mellett persze az állattenyésztés is szerepet kapott a birtokon. Juhok és marhák mellett – a környező uradalmakra jellemzően – Bagiban is minőségi egyedekből állt a ménes. Baghy Gyula nagyon büszke volt saját használatú lovaira. Ezek a gyors paripák a kastélytól a tenyői állomásig tartó utat 20 perc alatt tették meg, már ha valamelyik méltósága Budapestre vagy Aradra akart utazni.

Egy kis kengyeli történelem I.

Sashalom

Gyermekkoromban, nagyapám sokat mesélt olyan emberekről, akikről el sem tudtam képzelni kik lehettek. Egy öreg báróról, aki földjeit mindig azzal a kis lovával járta körbe, amelyikről majdnem leért a lába, hiszen ő maga magas szikár ember volt. Egy bárónőről, aki szegény nem volt szép teremtés, és magányos estéin – egyszerű ruháját felvéve – gyakran lement a cselédekhez beszélgetni, esetleg mulatságaikban részt venni.

Nagyapám sokat tudott róluk mesélni, hiszen ő ott nőtt fel, mivel édesanyja a birtokon volt cseléd. Sajnos emlékei nagy részét már elfelejtettem, ezért gondoltam utánanézek egy kicsit mit tudhatok meg ezekről az emberekről, akikkel szinte Kengyel legújabb kori történelme kezdődött.

Történetünk kezdetén ez a hely még az Almásyak birtoka volt. Tőlük bérelték törökszentmiklósi lakosok. A falunak még szinte nyoma sem volt. Ebben az időben Morvaországból egy zsidó származású család, a Koppely família költözött Magyarországra. Feltehetően Szegedre, mert Koppely Fülöp szegedi gabonakereskedő volt. Itt született két fia is, Frigyes és Károly.

Fülöp üzletei révén közelebbi kapcsolatba került - többek között - az Almásy családdal is, és az 1850-es évektől kiterjedt földbirtokot bérelt tőlük Taktaharkány környékén, melyet hamarosan meg is vásárolt. Ő maga felvette a Harkányi nevet és a területet mintagazdasággá fejlesztette. 1867-ben a nemesi címmel járó „Taktaharkányi” előnevet kapta.

Idősebbik fia Frigyes 1827-ben született. Budapesten végezvén iskolai- és egyetemi tanulmányaival, 1847-ben Zarka királyi személynök mellett működött jurátuskánt. Az 1848-as szabadságharcban, mint nemzetőr vett részt. A fegyverletétel után nagyobb külföldi utazásokat tett, ahonnan visszatérve gazdálkodással foglalkozott, s számos pénzügyi és iparvállalat, többek között a Budai Takarékpénztár, a Magyar Földhitelintézet és az Első Magyar Általános Biztosító Társaság alapításainál jeleskedett. Az 1867-ben megalakult kormány földműves-, ipari- és kereskedelmi minisztériumának kereskedelmi- és vámosztályát vezette, mígnem 1878-ban miniszteri tanácsossá nevezték ki. Mint kormánybiztos a francia világkiállításon üdvös tevékenységet fejtett ki, s kiváló érdemeket szerzett serdülő iparunk érvényre jutása érdekében. E részbeni fáradozásául 1879-ben a Magyar Királyi Vaskoronarend II. fokozatával tüntették ki, ugyanekkor a Francia Becsületrendet és az Olasz Koronarendet is elnyerte. Harkányi Frigyesnek Budapesten több háza (pl.: Andrásy út 4. sz. alatti), Sashalmon (Szolnok és Abony között) pedig gyönyörű birtoka és kastélya volt, ahol a fenti régi fotó készült. 1919. szeptember 30-án hunyt el Budapesten.

János nevű fia 1859-ben született Taktaharkányban. Tanulmányait a fővárosban, Hohenheimben és Halléban végezte. 1882-től a család zempléni nagybirtokán gazdálkodott. Híres ménese és versenyistállója volt. 1896-tól 1902-ig szabadelvű párti országgyűlési képviselő. 1903-tól főrendiházi, 1927-től felsőházi tag. 1902-től a Magyar Cukoripar Rt. elnöke. 1913. július 13-tól 1917. június 15-ig Tisza István kormányában kereskedelemügyi miniszter. Az ellenforradalmi rendszerben a gazdasági élet egyik vezető személyisége. Ő volt a Magyar Általános Hitelbank elnöke, a Ganz és Társa Danubius Rt. alelnöke, a Ganz Villamossági Rt. és a Stühmer Cukorgyári Rt. elnöke, számos ipari és kereskedelmi vállalat igazgatóságának tagja. Szintén Budapesten, 1938-ban halt meg.

Jobban érdekelhet viszont bennünket a család másik ága, hiszen a pusztakengyeli birtok hozzájuk köthető.

Szerző: Csibrány István

További részek: 2. rész, 3. rész.

Baghy IV. – Az utódok

Urbán Gáspár báró

Szécsényi Baghy Béla lányát – Ilonát – Monyorói báró Urbán Gáspár (1897–1975) vette feleségül. Hozományként szolgált e frigyben az Erzsébet‑major.

A ma élő emberek emlékezete – beleértve ebbe nagyapáink elbeszéléseit is – csupán a múlt század elejéig (húszas-harmincas évek) nyúlhat vissza. Ezért fordulhat elő, hogy az Erzsébet‑majort általában Urbán, és nem Baghy birtokként ismeri a köztudat. Ezen időszak kutatása viszont már szerencsés is abból a szempontból, hogy eseményeinek szemtanúi, fültanúi még köztünk élhetnek. A cikk következő részeinek megírása már sokkal könnyebben ment, mivel az anyag összegyűjtésénél nagy segítségemre volt egy idős barátom, Misi bácsi, aki azóta sajnos már nincs közöttünk.

E kis kitérő után tehát folytassuk!

Urbán Gáspár báró Aradon született 1897. január 6‑án. Középiskoláit Aradon és Bécsben végezte, és épp, hogy csak leérettségizett az I. világháború kitörése előtt. Mint önkéntes vonult be a császári és királyi 3. sz. közös huszárezredhez, és harminc hónapig szolgált a fronton, mely idő alatt öt vitézségi kitüntetést kapott. Tartalékos hadnagyként szerelt le. Tanulmányait ezután folytatta a Királyi József Műegyetemen, ahol 1922‑ben nyert mérnöki oklevelet. Gazdálkodással ezután kezdett foglalkozni 3200 holdas pusztakengyeli birtokán, melyhez házassága révén jutott. Letelepedése után a Szolnok vármegyei közéletben jelentős szerepeket vállalt. Tagja volt a megye törvényhatósági közgyűlésének és közigazgatási bizottságának. Elnöke a Törökszentmiklósi Római Katolikus Egyháztanácsnak. Elnöke a Szolnoki Hitelbank Rt. és a Törökszentmiklósi Takarékpénztár Rt.‑nek. A mezőtúri kerület országgyűlési képviselője, 1939‑től Szolnok vármegye főispánja, közellátási kormánybiztos

Cséplés Erzsébet-majorban

Az immár Urbán birtoknak nevezett területen hagyományos művelés folyt, búza- és kukoricatermesztés volt a fő tevékenység. A földeken hat hónapos summások dolgoztak, akiknek kocsin való érkezése és hazautazása (vendégoldalas kocsikon) nagy élmény volt a helybelieknek. Gyönyörűen daloltak. A nagyobb részben mezőkövesdi és szentistváni szegény emberek, lányok, legények igen olcsó munkaerőnek számítottak.

Az Urbán házaspár

A bárónak és feleségének két gyermeke született, Hanna és Ádám. A család 10‑15 fős személyzetével élt a birtokon. A terület központja ebben az időben is Erzsébet‑major volt. A nemesi család tagjai többnyire hintón jártak, azon a földúton, amit ma is használunk. Az erdő szélén lévő vadgesztenye fasoron keresztül hajtva érkeztek a kúriához, a mai nagy tisztásra. A tetőtér beépítéses, hosszan elnyúló épületben kb. húsz szoba volt, bársonykárpittal a falakon.

A kastély körül díszkertet létesítettek. Rózsákkal, liliomokkal, kánákkal illatozó virágoskert szegélyezte azt. A nyári melegben az erdő nyugati részén található medence szolgált fürdőzésre az uraságoknak. Az északkeleti erdőrészben fácánokat tenyésztettek, közel harminc hektáron. A kúria mögött, a terület déli részén, pedig mesterséges tó volt, ahol sok vadkacsa élt. Mindez a család és vendégeik vadászati igényét elégítette ki. Az erdőbe bevezető vadgesztenyés jobb oldalán télikert díszelgett. A cselédség számára külön cselédszállást építettek az erdő déli csücskében. A majorban és környékén lakó gyermekek számára működött az uradalmi iskola és a mindennapi igényeket elégítette ki a korabeli „ABC”, amit akkor Hangyának hívtak.

Baghy III.

Baghy kastély

Szécsényi Baghy Imre idős korára, fiai – Béla és Gyula – vették át a birtokok irányítását, és 1913-as halála után meg is örökölték azokat. Az ősök által – ez ideig – felépített uradalom ezután bizonyos értelemben kettévált, mint ahogyan elágazott a családfa is. Tulajdonképpen ettől az időtől kezdve beszélhetünk Pusztakengyelen két Baghy családról.

Az egyik feje, Szécsényi Baghy Béla, aki 1871. április 2-án született, még Pusztakaszaperen. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten a kegyesrendiek intézetében végezte, és 1889-ben itt is érettségizett. Jogot hallgatott Bécsben és Budapesten, ahol 1893-ban doktorált. Egyetemi évei után beutazta Francia-, Német- és Olaszországot. Katonai szolgálatát, mint önkéntes, Nyíregyházán és Nagyváradon, 1893–1894-ben teljesítette a gróf Pálffy huszárezrednél, melynek utána tartalékos hadnagya volt. Ezután kezdett a gazdálkodással foglalkozni, de emellett aktívan részt vett a közéletben is. 1895-ben Csongrád vármegye tiszteletbeli főszolgabírája lett, 1901–1905-ig a Szabadelvű Párt és Kunszentmárton országgyűlési képviselője. A XX. század első éveiben többször publikált a Vadász- és Versenylapban. Elnöke volt több vármegyei sportklubnak, és hathatósan működött közre az Országos Agarász Szövetség létrehozásában is, amely Szolnokon alakult.

Baghy 1899. október 1-jén kötött házasságot Egerfarmosi és Sztregovai Kandó Irénnel, a neves gépészmérnök-feltaláló, Kandó Kálmán testvérhúgával. A házaspárnak két gyermeke született, Ilona és Imre. Az asszonyról tudnunk kell, hogy lány korában Liszt Ferenc tanítványától – Thomán Istvántól – tanult zongorázni, és tanára halála után megvásárolta a Liszt-hagyatékot, illetve egyéb gyűjteményekből is számos Liszt-ereklyét sikerült megszereznie. A németországi Liszt-kegyhelyek végiglátogatása után sokat tett a hazai Liszt-kultusz fejlesztéséért is. Anyagilag támogatta az Országos Liszt Ferenc Társaságot, amelynek egy ideig elnöke is volt, igen jelentős Liszt-gyűjteményét később a budapesti Liszt Múzeumra, illetve a Társaságra hagyományozta.

Régi történetek – 66 éve történt

Néhai Palotai Mihály visszaemlékezéseiből.

Forró nyárutó, vagy fülledt ősz elő, ahogy tetszik, de nagyon meleg volt az biztos. Nagy volt a csend, és egyben nagy volt az elkeseredés. Egyrészt az elhúzódó háború miatt, másrészt az egyre nagyobb nyomor miatt. A csendben azonban mindenki érezte, hogy valami készül. Az emberek egymás között suttogták: „jönnek az oroszok”.

A szovjet csapatok közeledésének hírére a falu körül gazdálkodó nagybirtokosok, családjaikkal együtt, elhagyták otthonaikat. Állataikat elhajtatták, értékeik egy részét magukkal vitték, amit nem tudtak, azt elrejtették vagy bizalmasabb béreseikre, cselédeikre bízták. Ekkor még reménykedtek a visszatérésben. Ugyanígy nyugatra távoztak a birtokok gazdatisztjei és a község közigazgatásának java része. Ebben az időben id. Csiga Miklós volt a községi bíró. Rajta kívül Kovács Balázs községi hajdú (dobos) és jó apám, id. Palotai Mihály irodatiszt képviselték a falu vezetését. Menner jegyző feleségével és három gyermekével szintén elmenekült. Ugyanígy tett a csendőrség állománya. Az utolsó ember, aki október 7-én délután Szolnok felé távozott, a községi csendőrőrs parancsnoka, Kovács Sándor.

A rádió még mindig azt hangoztatta, hogy megállítják és visszaverik az oroszokat, de már egyre kevesebben hittek neki.

Tehát magára maradt a falu. A munka azonban az utolsó percig folyt. A volt aratók szállították haza a földekről, amit még tudtak (szalma, törek stb.). Nagyobb riadalom akkor keletkezett, mikor október 7-én délután jött a mozgósítás híre. Apám intézkedett. Elsőként fiát, vagyis engem mozgósított, miután a hírt kidoboltatta, hogy 8-án reggel 7 órára minden 18 és 60 év közötti férfi jelentkezzen a törökszentmiklósi katonai parancsnokságon.

Mivel ekkor már vonatközlekedés nem volt, csoportokba verődve gyalogosan indultunk útnak, kb. 70-80 fő. Az országúton német katonák száguldoztak motorokkal, kocsikkal, de egyik sem állt meg, csak integettek Miklós felé. Tenyőnél egy pár ember közülünk meggondolta magát, és kis csoportban, a szántóföldeken keresztül, visszaindult Kengyelre. Utóbb elmondták, hogy Gyáros-majorban már orosz járőröket láttak, így a bokrok közé húzódtak, és csak este folytatták útjukat. Mi többiek délután értünk Törökszentmiklósra, de mivel parancsnokságot már nem találtunk, indultunk vissza, szintén gyalog. Öreg este lett mire Tenyőre értünk, és bezörgettünk a pékhez. Ott aludtunk a kemence melegében, szorosan egymás mellett, mert mi sokan voltunk, a pékműhely meg kicsi volt.

Baghy II. – Az ősök

Both–Baghy kúria

A II. Katonai felmérés térképének Pusztakengyelt ábrázoló része 1860-tól 1866-ig készült el. Ezen a szelvényen, az Almásyakon kívül már megjelentek az új bérlők, tulajdonosok. Így a Koppely (Harkányi), Blaskovich, Szőke és Lederer birtokok már név szerint voltak említve, azonban a mai Bagimajor és Erzsébeti-erdő területe még mindig Almásy tanyaként szerepelt. Éppen ezért az 1850 körül épült szélmalom még az Almásyak által építtetett.

A pusztakengyeli Baghy família ősei ekkor még, a csanád vármegyei Pusztaszőlős, Pusztakaszaper területén művelték földjeiket. A már említett térképen ezeken helyeken látható Bagi Lajos és Károly tanyája is. Innen származott a későbbi bagimajori család egyenesági felmenője, Bagi Imre (1814–1891).

Imre 1870 körül, immár feleségével, Kasztel Erzsébettel (1814–1898) megvásárolta a mai Cserkeszőlő területén fekvő tópartpusztai birtokot Luby József Heves-Külső-Szolnok vármegyei főszolgabírótól, majd a vételt követően egy intézői épületet emeltetett itt. Évtizedek múlva, az akkoriban Kisasszonyszőlőnek is nevezett terület intézői lakásának kibővítésével, majd teljes átépítésével alakult ki a későbbi kastély.

Bagi Imre halála után Tópartpusztát fia, ifj. Baghy Imre (1836–1913) örökölte, aki ekkor már feleségével – Sváb Máriával (1848–1925) – együtt 1739 katasztrális holdnyi területtel rendelkezett a környéken. Övék volt a Cibakháza melletti Sárszeg északi részének fele (másik felét Sváb Károlyné, Imre anyósa birtokolta), és valószínűleg ekkor már a pusztakengyeli földek is a család birtokában voltak.

1899-ben I. Ferenc József Baghy Imrének, régi nemessége épségben tartása mellett, a Szécsényi előnevet adományozta. Ekkorra már a család székhelye átkerült Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe, pontosabban a mai Erzsébeti erdő területére, melyet abban az időben Baghy nagy majornak hívtak. A tóparti birtok ügyeit ezután – az 1894-től, a család szolgálatában álló – Ordasi János uradalmi ispán vezette nagy hozzáértéssel és lelkiismeretességgel.

Szécsényi Baghy Imrének és feleségének öt gyermeke született. Név szerint: Béla, Gyula, Lujza, Erzsébet (mert ugye valakiről Erzsébet-majort is elnevezték) és Irma. Az illendőség miatt talán kezdjük a hölgyekkel, bár róluk sajnos nagyon keveset tudok. Az azonban bizonyos, hogy mindnyájan férjhez mentek, méghozzá elég előkelő nemesi családból származó úriemberekhez, és ezt követően életüket Pusztakengyeltől távoli vidéken élték.

Baghy I. – Legendák nyomában

Községünk, mint ezt már többször is leszögeztük, viszonylag rövid történelmi múlttal rendelkezik. Éppen ezért nem volt meglepő számomra mikor azt olvastam némely, a témával foglalkozó könyvben, hogy népi viselete jellegtelen. Leginkább jellemzők a bőrruhák: suba, ködmön, melles. A szokásokból a citerás bálok, lakodalmi, névnapi és disznótori mulatságok emelhetők ki. Valamikor élénk hangszeres (citerás) élet folyt itt. Korábban nagy eseménynek számított az újévi cselédszegődtetés is. Amin kicsit jobban meglepődtem, hogy az írások szerint igen gazdag volt a falu boszorkány és táltos hitvilága. A babonás történetek, a régebbi balladák, históriák, summás dalok ma is elevenen élnek.

Utánanéztem, hogy vajon fellelhető-e még régi történet az említettekből.

Íme: „A mondák szerint a kengyeli Baghy-domb valaha mesés kincseket rejtegetett. A népi emlékezet szerint, egy szegény juhászbojtár, Bagi Gyula kutyája kaparta ezeket a felszínre, amitől gazdája egyszeriben meggazdagodott. El is nevezték a halmot a juhászról, Baghy-dombnak.”

Vajon van-e alapja ennek az elbeszélésnek? Főszereplője, mint tudjuk, valós személy volt, viszont valószínűleg nem róla, sokkal inkább egyik felmenőjéről szólt a történet eredeti változata.

A szécsényi Baghy család 1622-ben kapott címeres nemeslevelet, Baghy Balázs, János és István révén, II. Ferdinánd királytól. A család ekkor Nógrád vármegyében, Szécsényben élt. A nemességet 1622 augusztusában hirdették ki a vármegye közgyűlésén. A família egyes ágai a XVIII. század elején Bács-, Csongrád- és Heves-Külső-Szolnok vármegyékbe költöztek át. A csongrád vármegyei ágból származó Bagi József (1800-1886) parasztnábob nevét országszerte ismerték, mivel különcsége miatt a korabeli társasági lapok rendszeresen írtak róla.

Emlékét tíz vármegyének közel száz faluja, városa örökítette meg anekdotákban. Például a szankiak szintén véletlen kincsleletnek tulajdonítják Bagi uram vagyonának eredetét. Erről több monda is tanúskodik.

Íme az egyik: ”Baginak a kutyája kint a pusztán fiadzott meg. Odahordta neki a gazda az ennivalót. Amint egyszer megnézte a kutyakölyköket, látta, hogy egy csomó arany volt a homok alatt. Kiásta és abból vette a nagy birtokot.”

A másik történet szerint meg: „A sumárban a kutya elkezdett kaparni. De kapart rendesen. Az öreg oszt megnézte, mi van ott. Ott találta meg a sok pénzt. Abbúl gazdagodott meg.”

Kengyel legrégibb középületei

Azt hiszem büszkeséggel tölthet el bennünket kengyelieket az a gondolat, hogy településünk és környéke évezredek óta lakott terület. Ilyenkor mindig eszünkbe jutnak a környékbeli ásatások, melyek során az őskortól kezdve a XIV. század végéig, különböző korokból származó leletek kerültek napvilágra, vagy azok az írásos emlékek, melyekben községünk régebbi névalakjai fel-feltűnnek. Az évszázadok során ezt a helyet többször tették a földdel egyenlővé, és a teljes pusztulás után többször települt be újra, indult virágzásnak. Ezen dolgok figyelembevételével persze annak is tudatában vagyunk, hogy településünk, a mai helyén, szinte még száz éves sincs. Abban is egyetérthetünk (vagy vitatkozhatunk), hogy kialakulásában nagy szerepe volt a környékbeli uradalmaknak, földbirtokosoknak.

Vajon mennyire ismerjük kis falunkat? Sajnos az a tapasztalatom, hogy az elmúlt évszázad eseményeit, szűk hazánk vonatkozásában, nem sokkal ismerjük jobban, mint az elmúlt évezredekét. Csak, hogy példákat említsek: tudjuk-e milyenek voltak Kengyel első lakóházai, és kik építették őket? Tudjuk-e hogyan zajlott le falunkban a II. világháború, vagy hogyan ment végbe a földosztás? Kik voltak az első községi képviselőtestület tagjai, kik voltak a kopjafánkon említett '56-os hősök, és mit tettek? Mikor villamosították a falut, mikor lett vezetékes ivóvizünk, melyek voltak az első középületek? Mivel ennyi dolgot képtelenség egy cikkben kifejteni, talán maradjunk ezen legutóbbi kérdésnél!

Majdnem minden településen a templomok a legrégibbek. A mi katolikus templomunk 1934-ben épült. A református régebben, 1929-ben, így egy évvel maradt le az első községi állami iskola, az 1928-ban elkészült, két tantermes, szolgálati lakással egybeépült, azóta is általános iskolaként üzemelő épülettől. Van egy ház falunkban, amelyben viszont már 1928 előtt is folyt tanítás, ez pedig az általunk postaként ismert Zrínyi úti épület. A képzeletbeli dobogó harmadik helyén tehát ez állhat. A második helyezett valószínűleg az egykor pártházként, a II. világháború előtt pedig csendőrlaktanyaként ismert Petőfi úti óvoda. Feltűnhetett már sokunknak, hogy ez a létesítmény elhelyezkedése szempontjából nem nagyon illik egyik házsorba sem. Ez valószínűleg azért lehet, mert építésekor, 1906-ban, körülötte még egyetlen utca, egyetlen ház sem volt. Az őrs létesítését a környékbeli földbirtokosok kezdeményezték. Benne állandóan 6-8 csendőr tartózkodott, kik később a közelben házhoz is jutottak. Így például az Áchim úti óvoda régi szárnya Polonyi Mihály csendőr tiszthelyettesé, a későbbi rendőrőrs pedig Szász András csendőré volt az államosítás előtt. A laktanya utolsó parancsnoka Kovács Sándor tiszthelyettes 1944. október 7-én kerékpárral menekült Szolnok irányába, a közeledő szovjet csapatok elől. Az épület még a helyi harcokban is „részt vett”, ugyanis padlásán megbújva, két német katona nyitott tüzet géppuskájával a szemben lévő kukoricásból (ma erdő) előtörő oroszokra. Lőszerük azonban hamar elfogyott, és az épületet körülzáró ellenség elfogta őket. Holttestük állítólag két napig feküdt az udvaron, mire a környékbeliek el merték hantolni

Apponyi Virginia

Apponyi Geraldine

Albánia 1912-es megalakulása után Ahmed Zogut (1895–1961), az erős dohányos és szenvedélyes pókerjátékos hírében álló férfiút 1928-ban albán királlyá koronázták. I. Zogu, 1938 áprilisában vette feleségül a szépséges Apponyi Geraldine-t (1915–2002), egy magyar főnemesi család sarját. Ez részünkre azért volt szenzáció, mert a mohácsi vész óta nem volt magyar királyné európai trónon.

A királyi párnak Tiranában 1939. április 5-én fia született, Léka néven. Három nap múlva azonban a családnak menekülnie kellett, mert a fasiszta olasz csapatok megszállták az országot.

Száműzetésben

Görögországtól Angliáig számos országon keresztül utaztak, itt-ott letelepedve egy-két évre. 1946 januárjában Zogu formálisan is lemondott az albán trónról, majd rá egy hónapra Faruk egyiptomi király meghívására huszonhárom családtagjával együtt Alexandriába költözött. Az exkirály 1961-ben halt meg, miután felesége birtokot vásárolt Spanyolországban, ahonnan 1979-ben kellett távozniuk. A 2002-ig terjedő időszakban ezután a dél-afrikai Johannesburg mellett élt a család, egy védett lakóparkban.

Az albán nemzetgyűlés 2002-ben visszahívta Dél-Afrikából a királyi családot, s visszaadta neki a tiranai királyi kastélyt és a durresi nyaralót. I. Zogu király asszonya, Apponyi Geraldine a tiranai visszatérés őszén, 87 éves korában halt meg és szinte vele együtt távozott húga, Virginia, aki ugyanakkor Budapestre tért vissza.

Hazatérés

Az Apponyi grófkisasszonyok szülei: gróf Apponyi Gyula politikus és Gladys Virginia Stewart amerikai milliomosnő. Közülük Virginia életútjáról nagyon keveset tudunk, talán, mert élete kevésbé volt érdekes az újságírók és a közérdeklődés számára.

Virginia grófnő háromszor ment férjhez, mindannyiszor magyar nemeshez. Első házasságából két gyermek született, Baghy Júlia és Baghy András. Életének utolsó szakaszát nővére dél-afrikai birtokán töltötte, sőt, a Tiranába való költözést is vállalta. Geraldine királyné halálát követően pontosan két hétre Virginia is elköltözött a földi létből. A sors megadta neki a lehetőséget, hogy a több mint hat évtizede nem látott szeretett Budapestjén hajthatta örök álomra a fejét.

Síremlék

Hogy miért érdekes számunkra ez a történet? Azért, mert Apponyi Virginia grófnő, saját elmondása szerint, életének legszebb éveit Pusztakengyelen töltötte. Valószínűleg, éppen ezért volt kívánsága, hogy halála után, földi maradványait, első férje családjának temetkezési helyén helyezzék örök nyuga­lomra.

2002. novemberében temették tehát a grófnőt, a bagimajori Szent Imre kápolna kriptájába, volt férje, Baghy András és annak családja mellé.

Itt készült utolsó felvételünk, de bárki személyesen is meglátogathatja a kápolnát.

Szerző: Csibrány István

Eltűnt dolgok nyomában

A minap Kengyel környékének régi térképeit nézegetve, észrevettem valamit, ami nyilván már másoknak is feltűnt. Pusztakengyel és Pusztatenyő között félúton van egy kunhalom, melynek térkép szerinti neve: Kerekegyházi kettős halom. Ez furcsa, gondoltam magamban, és eltűnődtem, ha így hívják (hívták) ezt a dombocskát, akkor miért itt van és miért nem Kerekegyházán? Ha meg nem ott van, hanem itt, akkor miért így hívják? Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, egy kicsit utánanéztem. Böngésztem az internetet, de semmi. Átnéztem egy pár könyvet, mígnem az egyikben (melynek címe: Törökszentmiklós története), a földrajzi helyeknél találtam a következőt:

„Kerekegyház: A Törökszentmiklóstól délre, a Tiszatenyőről Kengyelre vivő út jobb oldalán, a határon lévő Kerekegyháza halommal azonosítható korai, idővel pusztásodó település. Névalakja kör alakú templomot jelöl, ami a tatárjáráskor elpusztulhatott. A török defterek pusztaként említik, 1724-ben Almásy János szerezte meg. Története megírását nehezíti, hogy két ilyen nevű település is volt Külső-Szolnok megyében, és elkülönítésük problematikus.
Talán e helyre vonatkozik, hogy Kerekegyházi Gergely, Kerekegyháza faluja felét, kúriával, jutalmul Dávidházi Istvánnak és utódainak adta örökbe 1481-ben. Mivel Gergellyel a család 1484-ben kihalt, birtokai többi részét, I. Mátyás, Kisvárdai Aladárnak és Brezai Horváth Jánosnak adta. A másik Kerekegyháza a Vezsenyiek majd a Kinizsiek birtoka, ami Tiszakécske, Tiszasas, Tiszakürt és Tiszaug táján is fekhetett.”

Ezek szerint, a környékünkön, nem is olyan messze, valamikor feküdt egy település, melynek nem volt olyan szerencséje, mint például Kengyelnek, így valószínűleg a történelem háborúi, pusztításai eltörölték a föld színéről.

Ha már kezemben tartottam ezt a könyvet kicsit átlapoztam, hátha találok még valami érdekeset. Az írásból kiderült, hogy az Almásy uradalom legnagyobb bevételét a kengyeli földek jelentették, és nagyon jól jövedelmezett például a kengyelpusztai Derzsigát korcsma is. Méghozzá évi 1350 forintot. Hogy ez mikor volt? Az 1800-as évek elején. Rögtön a századforduló után.

Még jobban elmélyültem a könyvben, hátha találok még utalást az ősi fogadóra. Meg is lett, ugyancsak a földrajzi helyeknél. Gyilkos-lapos: az 1878-ban szervezett törökszentmiklósi néprajzi tábor töredékes feljegyzései szerint gyep, a Derzsigát mellett, ahol volt egy korcsma (népi nevén „körü szaros korcsma”) ahová a betyárok jártak inni és ott sok gazdag embert meggyilkoltak. Földrajzilag nem lehetett azonosítani. Talán azonos azzal a térséggel, melyen az 1883. évi katonai térkép a Kuczori csárdát névszerinti megírással tünteti fel, a névmegírás alatt a következő kiegészítéssel: „Kerü szaros”.

A Derzsigát és a Gyilkos-lapos, mint tudjuk, Kengyel és Szandaszőlős határánál helyezkedik el. Így talán nem meglepő, hogy Tiszai Lajos Szolnokország című könyvében találtam a következő, ide illő történetet:

„Gyermekkorom gazdagságától nagyon messzire van a mai élet. Rejtély számomra, hogyan tudhatott annyit a világról, a hazáról a szolnoki napszámos, a szandai kapás, a kengyeli arató, az epresparti juhász, hiszen hétköznapjaikat járóföldnyi vidéken élték. A nótáink is a kézközelben lévő földekhez, fákhoz, virágokhoz kapcsolódtak. A szerelempatak a kengyeli partok alatt folyt, ibolyával »Kis-Rákóczi« volt körülvéve, a szandai menyecskének nem volt párja a világon, s természetes, hogy nekünk a Bagimajor vitorlája forgott szépen, őröltette a búzát. A mese olyan volt, akár a kenyér. Ez is jutott azért minden napra, meg amaz is. A kenyér az apák munkája után, a mese meg az öregek szájából. Valami íratlan szabály mozgatta az öregek tudatát, hogy mielőtt »elmentek« volna, mindent elmondjanak a világról, amennyit csak tudtak. A mesék a környékbeli nevekhez, füvekhez, fákhoz, vizekhez kötődtek, s valószerűek voltak, hinni lehetett bennük. Nagyapám váltig állította, neki még a nagyapja beszélte, hogy a kengyeli lapos Szanda felőli partján egy csárda volt, amelyiknek gádora alatt Petőfi is szalonnázott! »Menjetek csak, túrjátok meg a bokrok között a földet, ott vannak a laposi csárda téglái.« Csapatostól szaladtunk. Téglát, cserépdarabokat, elrozsdált lókaparót, miegyebeket leltünk a bodzabokrokkal benőtt helyen. Másnap mondtuk Orosz György tanító úrnak, mit találtunk a túri út mellett. Lehetséges, hogy így volt, kisfiam, mert Petőfi Sándor Nagyszalontáról jövet itt szekerezett Mezőtúr meg Szolnok között – mondta tanítónk, s attól kezdve, amikor csak tehettük, beültünk szalonnázni a bodzabokrok közé, a hajdani csárda romjaira.”

Hát ez sem egy mai történet! Hiszen már az Orosz György utcanévről sem jut eszünkbe az egykori szolnoki tanító úr. A kengyelpusztai Derzsigát korcsma pedig… hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. Vagy mégis?

Szerző: Csibrány István

Aranykalász

A csikó

Napjainkban a lovassport, mintha kezdene újraéledni Kengyelen. Azért írom, hogy újra, hiszen községünkben már szinte hagyománya van e nemes állatfaj tartásának, tenyésztésének és a tenyésztés csúcsán álló egyedek megmérettetésének.

Hallottunk már a környéken volt uradalmak méneseiről, istállóiról, gyönyörű és kiváló versenyparipáiról, de ebben az írásban most nem ezekről szeretnék írni. Az a ló, amelyről itt szó lesz, egy nagyon nehéz időszakban, egy világégés utáni, újonnan alakult, szegényes kis faluból indult a fővárosba és próbált meg bekerülni a versenypálya legjobbjai közé. A II. világháború után is voltak sikereink. A volt Harkányi istállóban, a Dózsa téesz ménesében több díjnyertes példányt neveltek. Viszont közvetlenül a háború után, egy magánembernek Pesten lovat futtatni – szerintem – nagy szó volt.

Járatás

Lipcsei József nevét biztosan sokan ismerik, főleg az idősebbek közül. Sokak fülében ismerősen cseng a Lipcsei kocsma elnevezés. A régi futballrajongók is felkaphatják fejüket, hiszen Józsi bácsinak oroszlánrésze volt a kengyeli sportpálya és futballcsapat létrehozásában. Azt viszont már kevesen tudják, hogy őt választották 1946-ban községünk első főbírájává. Ezekből is láthatjuk, milyen sokoldalú ember volt, mégis fő foglalkozásának az italmérést választotta, mert mindig szeretett emberek közt lenni. Már 1945 előtt is ezzel foglalkozott a volt Római Katolikus Körben, majd házát, az Áchim úton, úgy építette, hogy abban helyet kapott a kocsma is. A kocsmához viszont kellett egy lovaskocsi, hiszen a bort Tiszaföldváron lehetett legközelebb beszerezni.

Aranykalász

Az első lovat Mancinak hívták. Akkoriban ritka volt a két lovas fogat, gyakran lehetett látni, főleg földművelésnél, hogy egy lovat és egy tehenet fogtak egymás mellé. Lipcsei bácsi is alig várta, hogy 1945-ben megszülessen Manci csikója, Aranykalász. A kis jövevény gyorsan erősödött. Szép küllemű jó állású növendék serdült belőle.

– Meglátjátok, versenyló lesz! – mondogatta büszkén gazdája a pulthoz látogató ismerősöknek. Persze, ezt ő sem gondolta komolyan.

A kocsma már akkoriban is jó üzletágnak számított, ezért egyre több hordót kellett szegény Mancinak húznia. éppen ideje volt már, hogy Kalász is besegítsen. A vendégek viszont egyre többen kérdezgették:

– Jóska bácsi, mi lesz már a versenylóval? Mikor fog indulni? Hol lesz a futam? Kengyel és Földvár között?

Jóska bácsi eleinte csak pironkodott. úgy tett, mint aki nem hallja a nagy zsivajban. Egy idő után azonban megunta és büszkén rávágta:

– Pesten! Pesten fog indulni!

– Eszednél vagy? – fogadta a jó hírt Juliska néni, a felesége.

– A Manci nem fogja egyedül bírni! Meg egyébként is, hogy akarod elintézni?

– Majd megoldjuk valahogy. – válaszolta a rá jellemző magabiztossággal a férj.

– Majd írok a Miskának.