Néhai Palotai Mihály visszaemlékezéseiből.
Forró nyárutó, vagy fülledt ősz elő, ahogy tetszik, de nagyon meleg volt az biztos. Nagy volt a csend, és egyben nagy volt az elkeseredés. Egyrészt az elhúzódó háború miatt, másrészt az egyre nagyobb nyomor miatt. A csendben azonban mindenki érezte, hogy valami készül. Az emberek egymás között suttogták: „jönnek az oroszok”.
A szovjet csapatok közeledésének hírére a falu körül gazdálkodó nagybirtokosok, családjaikkal együtt, elhagyták otthonaikat. Állataikat elhajtatták, értékeik egy részét magukkal vitték, amit nem tudtak, azt elrejtették vagy bizalmasabb béreseikre, cselédeikre bízták. Ekkor még reménykedtek a visszatérésben. Ugyanígy nyugatra távoztak a birtokok gazdatisztjei és a község közigazgatásának java része. Ebben az időben id. Csiga Miklós volt a községi bíró. Rajta kívül Kovács Balázs községi hajdú (dobos) és jó apám, id. Palotai Mihály irodatiszt képviselték a falu vezetését. Menner jegyző feleségével és három gyermekével szintén elmenekült. Ugyanígy tett a csendőrség állománya. Az utolsó ember, aki október 7-én délután Szolnok felé távozott, a községi csendőrőrs parancsnoka, Kovács Sándor.
A rádió még mindig azt hangoztatta, hogy megállítják és visszaverik az oroszokat, de már egyre kevesebben hittek neki.
Tehát magára maradt a falu. A munka azonban az utolsó percig folyt. A volt aratók szállították haza a földekről, amit még tudtak (szalma, törek stb.). Nagyobb riadalom akkor keletkezett, mikor október 7-én délután jött a mozgósítás híre. Apám intézkedett. Elsőként fiát, vagyis engem mozgósított, miután a hírt kidoboltatta, hogy 8-án reggel 7 órára minden 18 és 60 év közötti férfi jelentkezzen a törökszentmiklósi katonai parancsnokságon.
Mivel ekkor már vonatközlekedés nem volt, csoportokba verődve gyalogosan indultunk útnak, kb. 70-80 fő. Az országúton német katonák száguldoztak motorokkal, kocsikkal, de egyik sem állt meg, csak integettek Miklós felé. Tenyőnél egy pár ember közülünk meggondolta magát, és kis csoportban, a szántóföldeken keresztül, visszaindult Kengyelre. Utóbb elmondták, hogy Gyáros-majorban már orosz járőröket láttak, így a bokrok közé húzódtak, és csak este folytatták útjukat. Mi többiek délután értünk Törökszentmiklósra, de mivel parancsnokságot már nem találtunk, indultunk vissza, szintén gyalog. Öreg este lett mire Tenyőre értünk, és bezörgettünk a pékhez. Ott aludtunk a kemence melegében, szorosan egymás mellett, mert mi sokan voltunk, a pékműhely meg kicsi volt.
