Régi történetek – ’56

Néhai Palotai Mihály visszaemlékezéseiből.

1952 nyarán a kengyeli iskola igazgatója, Antal János, megkeresett és felajánlotta, hogy az iskolájában tanítsak matematikát és fizikát. Az ajánlatot elfogadtam, és '52 szeptemberétől kezdve, komolyan véve az iskolai életet, azon voltam, hogy a megfelelő képesítéseket megszerezzem munkámhoz. A pedagógiába azonban alig mélyedhettem bele, jött '56. A forradalom teljesen felfordította az addigi életünket.

A pesti események hatására (amit a rádióból hallhattunk) Kengyelen is megkezdődött bizonyos forradalmi tevékenység. Október 23-án este néhány bátrabb és forró vérű fiatal szétrombolta a községi parkban lévő szovjet hősök emlékművét, majd 24-én a tanácsháza udvarán összetörték Lenin, Sztálin, Marx és Engels mellszobrát. 

Az, hogy az emberek elégedetlenek voltak helyzetükkel és nem ilyen demokráciát képzeltek maguknak tíz évvel azelőtt, tisztán látszott abból, hogy a 24-én délelőtt tíz órára meghirdetett nagygyűlésen szinte az egész falu ott volt. Önkéntes szónokok mondtak beszédeket, és egy idegen is megjelent valahonnan, aki állítólag politikai fogolyként előző nap szabadult a börtönből. Én nem ismertem. A gyűlésen az emberek Forradalmi Tanácsot is választottak, melynek én is tagja lettem. A tanács elnökeként Király Lajosra esett a választás, aki később felolvasta a szónokok és a megjelentek által összeállított követeléseket, mely a következőképpen hangzott:

1. Nincs többé elvtárs, csak polgártárs!
2. Menjenek haza a szovjet katonák!
3. Állítsák vissza a vallás alapú oktatást!
4. Váltsák le a kengyeli iskola igazgatóját!
5. A kommunista pártot meg kell szüntetni!
6. Minden termelőszövetkezetet fel kell oszlatni!
7. Meg kell jutalmazni a börtönből szabadult politikai foglyokat!
8. Meg kell akadályozni a szovjet csapatok felvonulását, akár fegyverrel is!

Ezekből a követelésekből szinte semmi nem valósult meg, csupán a helyi kommunista párttitkár és az iskola akkori igazgatója, Kiss László, távozott a községből.

Apámat szintén beválasztották a Forradalmi Bizottságba, s innentől kezdve ő volt a község közigazgatási vezetője. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő ezt magától értetődő kötelességének érezte, és a forradalom alatt sem csak a politikai nézetei vezérelték, minden alkalmat megragadott, hogy az embereket védje. A községháza pincéjében bújtatta például azokat az embereket (kommunistákat, ÁVH-s katonát), akiket a forradalmárok igencsak kerestek. Többek között ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy a községben, a forradalom alatt, semmiféle tettleges bántalmazásra nem került sor.

Engem a Községi Forradalmi Bizottság küldöttjeként, rá egy hétre Miklóson a Járási Forradalmi Bizottságba, majd ennek küldöttjeként az Országos Forradalmi Bizottságba választottak. Dr. Cseresznyés nevű, akkori tiszapüspöki orvos, és még két küldött társaságában.

Régi történetek – Stáci bácsi és a vadászrepülő

Ehhez a történethez is vissza kell mennem egy kicsit az időben oda, amikor még a németek regnáltak Magyarországon. Mint már említettem a pusztakengyeli jegyzői kirendeltség 1928-ban létesült. Jegyzője egy Männer Károly nevű tisztviselő volt. Nos ez a jegyző Pusztakengyelen nősült, és az állomásfőnök egyik lányát vette feleségül. Az állomásfőnököt (akkoriban elöljáró) Kiss Józsefnek hívták, aki később postamester is lett, és akit a községben mindenki Stáci bácsinak hívott, az állomás (statio) szóból kiindulva. Szóval Stáci bácsi szerette a társaságot, a bort, a lányokat és minden újdonságot. Ezzel együtt igen kíváncsi ember volt, és ezt nem bűnéül rovom fel, inkább dicséretére legyen mondva. Kíváncsisága miatt néha még bajba is került.

Történt egyszer, hogy egy német vadászrepülő a Harkányi földön, a vasút túloldalán, a Montágh és Harkányi bejáró közötti sík területen (ma erdő) kényszerleszállást hajtott végre. Amíg a pilóta – Helmut – mentésre várakozott, megismerkedett az állomásfőnök-postamesterrel, majd telefon és egyéb ügyei intézése közben megismerte Stáci bácsi családját is. Jó pár nap telt el amire Németországból megérkezett a mentés, így Stáci bácsi és a német között igen jó viszony alakult ki. Amikor megjavították a gépet, és már csak a kipróbálása volt hátra, Helmut felajánlotta Stáci bácsinak, hogy elviszi egy sétarepülésre. Stáci bácsi természetesen benne volt a dologban.

Fel is szálltak sikeresen és gyönyörű szabályos köröket írtak az égre. Ám egyszerre csak a repülő feltartotta az orrát, és meredeken emelkedni kezdett. Annyira, hogy lentről már csak jó két arasznak látszott, majd lenyomta az orrát, és zuhanórepülésben jött lefelé. A mutatvány szemlélőinek (mert voltak jó páran) földbe gyökerezett a lába. Mindenki azt hitte, mégsem sikerült a javítás. A gép a föld felett vízszintesbe állt, majd simán leszállt oda ahonnan elindult. Helmut fürgén kiugrott a gépből, de Stáci bácsi nem mutatott hajlandóságot a kiszállásra. Végül a nézőknek kellett kisegíteni, és akkor látták, hogy Stáci bácsi akár egy kicsavart mosogatórongy, rogyadozva, szédelegve, kapaszkodva igyekszik folyó ügyeit takargatni. Mert bizony volt mit.

Pár év múlva már csak annyi emlék maradt, hogy Stáci bácsi a német vadászgéppel felszállt, és vad piruettek után hősként tért vissza a földre. A takargatott nyomok eltűntek az emlékekből.

Szerző: Csibrány István

Régi történetek – 1943 nyara

Leérettségiztem. Jó apám azzal várt otthon, hogy mehetek a nyárra Erzsébet-majorba, gyakornoknak.

Ennek igen megörültem, mert úgy gondoltam, hogy ez jó móka lesz, és még fizetést is kapok. Erzsébet-majort akkor Gottescha Béla bérelte és Horváth Antal számtartó vezette, aki apámnak igen jó barátja volt. Szeretettel fogadott, amikor a saját fogatán kiérkeztem a majorba. Mindjárt az iroda mellett kaptam egy szobát lakásnak. A kosztolásom úgy volt megoldva, hogy a kastélyból kaptam a reggelit, ebédet és vacsorát, s azt minden alkalommal Hano Misi bácsi hozta, és szolgálta fel. Ő a kastélyban volt inas. így hát belecsöppentem a „nagy urak” életébe. Gondoltam magamban most megtudom hogyan is élnek az urak. Már, mint az igazi urak. A koszt kitűnő volt, és én igen sokat tanultam a terítésről, a felszolgálásról, a viselkedési normákról stb. Szóval tényleg hasznos volt.

A munka? Hát a munka sem volt elviselhetetlen. Egyedül a korai kelés esett nehezemre, bár az intézetben is korán keltünk, de mi volt az ehhez a koránhoz? Itt minden nap ötkor. A nap többi része már eltelt hamar.

Kezeltem a munkakönyveket, a napszámokat, a summások bérjegyzékét, gondoskodtam arról, hogy legyen megfelelő mennyiségű olyan pénzérme, ami a heti napszámbérek kifizetéséhez kellett.

Erről jut eszembe, hogy egy reggel Tóni bá' (a számtartó) kezembe adott öt darab százpengőst, hogy menjek váltani, és hozzak pengősöket és aprót, és menjek lóháton. Na ez betett nekem, hiszen a lovat csak messziről, és kocsiba fogva ismertem. De nem volt mit tenni. A ló (Sári) már ott állt az iroda előtt felnyergelve, a kantárszárat a magtáros fogta éppen, és mondta:

– Na gyakornok úr, ez a legszelídebb lovunk, ezt nyergeltettem magának.

– Köszönöm. – és nekifogtam a lóra szállás nagy, nehéz munkájának.

Végül fenn voltam, és kezemben a gyeplő. Na de Sári nem azt akarta, amit én. Nem indult. Megsimogattam, megpaskoltam a nyakát, de semmi. Végül is a magtáros jóindulattal rácsapott Sári hátuljára, hogy elindítsa, látva az én tehetetlenségemet.

Sári megugrott, és én – gyeplő ide vagy oda – két kézzel megöleltem a ló nyakát, és kapaszkodtam. így mentünk egy darabig, rázott kegyetlenül, majd lecsendesedett. Elengedtem a nyakát, és lépésben elértük a falut. A postán próbáltam váltani, de nem volt annyi pénz. Hová menjek? A boltokban sem tudtak váltani. Be kell mennem Miklósra, no de lóháton? Hiszen máris fáj mindenem, és úgy éreztem, hogy a hátsó fertály már nem az enyém.
Az akkori papunknak (Nagy Balázsnak hívták) volt istállója és egy SHB motorkerékpárja (ezt később az oroszok felszabadították). Elkértem a motort, miután sikerült Sárit bekötni az istállóba, és motorral mentem tovább.

Miklóson sikerült aprópénzt kapnom, és mivel még elég korán volt, gondoltam körül megyek Szolnok, Martfű, Bagimajor felé, és úgy Erzsébetbe. A lovat meg majd hazaviszi a tejes.

Így is történt, de közben Szolnokot akkor érte pontosan a nagy szőnyegbombázás. A német katonák éppen fürdőben voltak, és onnan menekültek kifelé. Ki gatyában, ki a nélkül, ki fürdőlepedőben, ki függönyben, és futottak, futottak mindenfelé. Én is sietve kimenekültem Szolnokról, és szerencsésen hazaértem.
A bombázásnak olyan nagy hatása volt, hogy senki nem csodálkozott azon, hogy lovon indultam, és motoron érkeztem, vagy, hogy reggel korán indultam, és késő délután – estefelé – érkeztem. Csak megörültek nekem, és én is nagyon örültem, hogy ezt megúsztam.

Kerek három hónapot töltöttem a gazdaságban. Nagyon jó volt, és még jobb, hogy amikor búcsúztam, Tóni bátyám négy darab vadonatúj százpengőst adott nyári munkám fejében.

Szerző: Csibrány István

Baghy IV. – Az utódok

Urbán Gáspár báró

Szécsényi Baghy Béla lányát – Ilonát – Monyorói báró Urbán Gáspár (1897–1975) vette feleségül. Hozományként szolgált e frigyben az Erzsébet‑major.

A ma élő emberek emlékezete – beleértve ebbe nagyapáink elbeszéléseit is – csupán a múlt század elejéig (húszas-harmincas évek) nyúlhat vissza. Ezért fordulhat elő, hogy az Erzsébet‑majort általában Urbán, és nem Baghy birtokként ismeri a köztudat. Ezen időszak kutatása viszont már szerencsés is abból a szempontból, hogy eseményeinek szemtanúi, fültanúi még köztünk élhetnek. A cikk következő részeinek megírása már sokkal könnyebben ment, mivel az anyag összegyűjtésénél nagy segítségemre volt egy idős barátom, Misi bácsi, aki azóta sajnos már nincs közöttünk.

E kis kitérő után tehát folytassuk!

Urbán Gáspár báró Aradon született 1897. január 6‑án. Középiskoláit Aradon és Bécsben végezte, és épp, hogy csak leérettségizett az I. világháború kitörése előtt. Mint önkéntes vonult be a császári és királyi 3. sz. közös huszárezredhez, és harminc hónapig szolgált a fronton, mely idő alatt öt vitézségi kitüntetést kapott. Tartalékos hadnagyként szerelt le. Tanulmányait ezután folytatta a Királyi József Műegyetemen, ahol 1922‑ben nyert mérnöki oklevelet. Gazdálkodással ezután kezdett foglalkozni 3200 holdas pusztakengyeli birtokán, melyhez házassága révén jutott. Letelepedése után a Szolnok vármegyei közéletben jelentős szerepeket vállalt. Tagja volt a megye törvényhatósági közgyűlésének és közigazgatási bizottságának. Elnöke a Törökszentmiklósi Római Katolikus Egyháztanácsnak. Elnöke a Szolnoki Hitelbank Rt. és a Törökszentmiklósi Takarékpénztár Rt.‑nek. A mezőtúri kerület országgyűlési képviselője, 1939‑től Szolnok vármegye főispánja, közellátási kormánybiztos

Cséplés Erzsébet-majorban

Az immár Urbán birtoknak nevezett területen hagyományos művelés folyt, búza- és kukoricatermesztés volt a fő tevékenység. A földeken hat hónapos summások dolgoztak, akiknek kocsin való érkezése és hazautazása (vendégoldalas kocsikon) nagy élmény volt a helybelieknek. Gyönyörűen daloltak. A nagyobb részben mezőkövesdi és szentistváni szegény emberek, lányok, legények igen olcsó munkaerőnek számítottak.

Az Urbán házaspár

A bárónak és feleségének két gyermeke született, Hanna és Ádám. A család 10‑15 fős személyzetével élt a birtokon. A terület központja ebben az időben is Erzsébet‑major volt. A nemesi család tagjai többnyire hintón jártak, azon a földúton, amit ma is használunk. Az erdő szélén lévő vadgesztenye fasoron keresztül hajtva érkeztek a kúriához, a mai nagy tisztásra. A tetőtér beépítéses, hosszan elnyúló épületben kb. húsz szoba volt, bársonykárpittal a falakon.

A kastély körül díszkertet létesítettek. Rózsákkal, liliomokkal, kánákkal illatozó virágoskert szegélyezte azt. A nyári melegben az erdő nyugati részén található medence szolgált fürdőzésre az uraságoknak. Az északkeleti erdőrészben fácánokat tenyésztettek, közel harminc hektáron. A kúria mögött, a terület déli részén, pedig mesterséges tó volt, ahol sok vadkacsa élt. Mindez a család és vendégeik vadászati igényét elégítette ki. Az erdőbe bevezető vadgesztenyés jobb oldalán télikert díszelgett. A cselédség számára külön cselédszállást építettek az erdő déli csücskében. A majorban és környékén lakó gyermekek számára működött az uradalmi iskola és a mindennapi igényeket elégítette ki a korabeli „ABC”, amit akkor Hangyának hívtak.

Régi történetek – 66 éve történt

Néhai Palotai Mihály visszaemlékezéseiből.

Forró nyárutó, vagy fülledt ősz elő, ahogy tetszik, de nagyon meleg volt az biztos. Nagy volt a csend, és egyben nagy volt az elkeseredés. Egyrészt az elhúzódó háború miatt, másrészt az egyre nagyobb nyomor miatt. A csendben azonban mindenki érezte, hogy valami készül. Az emberek egymás között suttogták: „jönnek az oroszok”.

A szovjet csapatok közeledésének hírére a falu körül gazdálkodó nagybirtokosok, családjaikkal együtt, elhagyták otthonaikat. Állataikat elhajtatták, értékeik egy részét magukkal vitték, amit nem tudtak, azt elrejtették vagy bizalmasabb béreseikre, cselédeikre bízták. Ekkor még reménykedtek a visszatérésben. Ugyanígy nyugatra távoztak a birtokok gazdatisztjei és a község közigazgatásának java része. Ebben az időben id. Csiga Miklós volt a községi bíró. Rajta kívül Kovács Balázs községi hajdú (dobos) és jó apám, id. Palotai Mihály irodatiszt képviselték a falu vezetését. Menner jegyző feleségével és három gyermekével szintén elmenekült. Ugyanígy tett a csendőrség állománya. Az utolsó ember, aki október 7-én délután Szolnok felé távozott, a községi csendőrőrs parancsnoka, Kovács Sándor.

A rádió még mindig azt hangoztatta, hogy megállítják és visszaverik az oroszokat, de már egyre kevesebben hittek neki.

Tehát magára maradt a falu. A munka azonban az utolsó percig folyt. A volt aratók szállították haza a földekről, amit még tudtak (szalma, törek stb.). Nagyobb riadalom akkor keletkezett, mikor október 7-én délután jött a mozgósítás híre. Apám intézkedett. Elsőként fiát, vagyis engem mozgósított, miután a hírt kidoboltatta, hogy 8-án reggel 7 órára minden 18 és 60 év közötti férfi jelentkezzen a törökszentmiklósi katonai parancsnokságon.

Mivel ekkor már vonatközlekedés nem volt, csoportokba verődve gyalogosan indultunk útnak, kb. 70-80 fő. Az országúton német katonák száguldoztak motorokkal, kocsikkal, de egyik sem állt meg, csak integettek Miklós felé. Tenyőnél egy pár ember közülünk meggondolta magát, és kis csoportban, a szántóföldeken keresztül, visszaindult Kengyelre. Utóbb elmondták, hogy Gyáros-majorban már orosz járőröket láttak, így a bokrok közé húzódtak, és csak este folytatták útjukat. Mi többiek délután értünk Törökszentmiklósra, de mivel parancsnokságot már nem találtunk, indultunk vissza, szintén gyalog. Öreg este lett mire Tenyőre értünk, és bezörgettünk a pékhez. Ott aludtunk a kemence melegében, szorosan egymás mellett, mert mi sokan voltunk, a pékműhely meg kicsi volt.

Egy falusi tanító nagy tervei, avagy hova lettek a kastélyok?

Szalai István

A tanítás, a pusztakengyeli állami népiskolában 1932. október 11-én is a nemzeti imával kezdődött. A tanító már kora reggel átsétált a szomszédos kétszobás szolgálati lakásából, a téglából épült, nagy ablakos, levélcserép tetős, vörösfenyő padlóval burkolt épületbe. Közben az előtte álló nap feladatain gondolkodott: a falusi tanító élete komoly szolgálatot jelentett. Középkorú ember lévén, még emlékezett, milyen nehéz körülmények között tanított pályája elején, a földpadlós, szegényes felszereltségű vályogházikóban. Az elmúlt években azonban mintegy ötezer falusi, tanyasi tanterem épült Magyarországon, egységes, korszerű típustervek szerint.

E kedd reggelen a tanító – a nemzeti ima szavalása közben – végigpillantott a különböző korú gyermekeken. Látta szemeikben: értik és tisztelik a magyar nemzeti jelképeket. Meg volt győződve, szilárd értékrendet kapnak iskolájában útravalóként.

Szalai István tanító úr eltűnődött. Művelt ember volt, de ekkor még nem tudhatta, hogy ezen a napon hunyta le szemét örökre gróf Klebersberg Kunó. Az ő páratlan életműve tette lehetővé az egyszerű néptanító és a gyermekek életének gyökeres változását. Klebersberg tízéves minisztersége alatt, kiemelkedő programot valósított meg. Művelődéspolitikai eredményei összefüggtek rendkívüli költségvetési lehetőségeivel, mégis pályájának és tevékenységének megalapozását a kultúrfölény-elmélet jelentette. A kultuszminiszter felismerte: a Trianon utáni zűrzavaros helyzetben, a kitörési pontot a kultúra és a tudás megerősítése jelentheti. Híres mondása: „…ne feledjük, hogy a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá”.

Az 1920-as évektől Magyarországon az egyházak szerepvállalása az oktatás terén minden szinten megnőtt. A vasárnapi templomba járás a tankötelezettség része lett. Az 1924-es törvény szerint pedig a középiskolák céljai közé bekerült a valláserkölcs terjesztése. Ebben az időszakban kezdődtek el a szülői értekezletek, a tanulmányi versenyek, ekkor indultak a pályaválasztási tanácsadók, a rádióban pedig a szülők iskolája és az egészségügyi műsorok.