Régi történetek – Kengyel-szigeti hétszilvalekváros bukta

Pusztakengyeli csikósok

Az 1700-as évek elejétől, lakatlan vidékünk, a zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család birtokába került. Almásy gróf tudatosan alakította birodalmát, melynek központja a középkori Balaszentmiklós helyén kezdett új életet. Az ország más részeiből telepített ide lakosokat, akiknek szerződés keretében bérbe adta földjeit. Az évszázad végére már egész szépen benépesült a környék.

A család számára legnagyobb jövedelmet a pusztakengyeli földek bérleménye hozta. E terület egyes részeit Almásy gróf mégis magának tartotta, ilyen volt például a Kengyel-szigeti legelő, melyen az uradalom szilaj ménesét tartották. Egy időben Nagy Mátyás volt a számadó csikós, de több rendbeli lopás miatt pandúrokkal vitette el a gróf, és a debreceni városi tömlöcben végezte.

Kemény idők voltak azok! Betyár kemény idők! Megbízható és erős kezű ember kellett. Így esett a választás Karantsi Ferencre, aki a XIX. század elején, hosszú időn keresztül végezte munkáját Kengyel-szigeten becsülettel, csikós bojtárjaival együtt.

Eddig a valóság. De hallottam egy történetet, mely a fenti időkben röppent fel, és még a XX. század elején is beszélték Pusztakengyelen. Apáról fiúra, akarom mondani anyáról leányra szállt.

A történethez tudni kell, hogy abban az időben Kengyel-szigeten volt hét vadszilvafa. Elég csenevész fák voltak, hiszen idős koruk ellenére nem tudtak rendesen fejlődni, mivel a lovak mindig dézsmálgatták leveleiket, ágaikat, főleg a fiatal hajtásokat szerették. Egyszer egy napon a bojtárok, mikor a ménest mozgatták, valami furcsaságot vettek észre. A parton az egyik fa körül husángok voltak leszúrva, közibük pedig szúrós ágak tekergetve, mintha egy kezdetleges kerítés lett volna. Kérdezték is este a gazdát, hogy tud-e a dologról.

– Ehh! Asszonyi hóbort! – felelte Karantsi. A legények Karantsinéra néztek, akinek az volt a szokása, hogy míg a férfiak az asztalnál falatoztak, ő a kemence mellett vacsorázott a padkán ücsörögve.

– Lekvár lesz! – szólt szűkszavúan az asszony, de fel sem nézett a fatányérból.

– Mi? – kérdezte tágra nyílt szemmel az egyik pödrött bajszú csikós.

– Lekvár! – emelte fel a hangját a tűzről pattant menyecske.

– Abbú? – álmélkodott egy másik legény.

– Abbú! – válaszolt a fehérnép, s jelezvén, hogy a téma le van zárva, felállt, s kivitte a maradékot a két komondornak. Az sem zavarta, hogy a férfiak éktelen hahotázásban törtek ki.

Eltelt egy év. Már mindenki elfelejtette az iménti beszélgetést. Aztán egy szép szeptemberi este újra vacsorához gyülekeztek Kengyel-sziget csikósai. Ahogy közeledtek a kis nádtetős házhoz, már messziről megcsapta orrukat valami finom illat. Lehajtott fejjel egymás után léptek a házba, azt fürkészve, vajon mi lehet a vacsora. A babgulyás után az asztal közepére került fonott kosárból, aztán mikor a csikósné széthajtotta a vásznat, kiderült, hogy honnan a jó illat.

– Szilvalekváros bukta! – mondta jókedvűen Karantsiné, és még szélesebb mosolyra fakadt, mikor az elképedt férfiarcokat meglátta. Hogy ízlett-e a bojtároknak a bukta? Erről elég csak annyit tudni, hogy másnap már mind a hét vadszilvafa be volt kerítve, és attól kezdve nem hogy legelni, de még a közelükbe sem mehetett egyetlen paripa sem.

Hát ennyi a „Kengyel-szigeti hétszilvalekváros bukta” története, mely ezután rendszeres étek volt a csikósok étlapján, és receptje anyáról leányra szállt a pusztakengyeli határban.

Szerző: Csibrány István