Dr. Montagh András

Dr. Montagh András

Néhány éve olvastam ezt a hírt a korabeli helyi sajtóban: „Dr. Montagh Andrást a Kormányzó Signum Laudissal tüntette ki […] A kitüntetettek között boldog büszkeséggel köszöntjük községünk szülöttét és lakósát: dr. Montagh Andrást, a kiváló galamblövő-világbajnokunkat, akinek elsőrangu teljesítményére a tavalyi galamblövő-versenyek során az egész világ felfigyelt.” (Törökszentmiklós és Vidéke. 1935. december 24. 2. o.)

Felvetődött bennem néhány kérdés: Ki az a Montagh András, aki a Signum Laudis-t, a legmagasabb állami kitüntetést megkapta? Világbajnok törökszentmiklósi (pusztakengyeli), és mégsem ismerjük őt (sem!), nem is hallottunk róla?

Montagh András 1910-ben született Budapesten. (Édesanyja – ahogy akkoriban a jómódú vidéki asszonyok – Pestre ment szülni.) Az ekkor Törökszentmiklóshoz tartozó Pusztakengyel melletti Montagh-birtokon nőtt fel. (Kengyel 1946-ban lett önálló község.) Édesapja Montagh Ákos földbirtokos, nagy adakozó, a törökszentmiklósi képviselőtestület virilis (legtöbb adót fizetők) tagja volt. Édesanyja is vállalt közéleti szerepeket: az Országos Magyar Hadimúzeum Egyesület igazgatótanácsának választott tagja, illetve a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Stefánia Szövetség aktív tagja volt – többek között. András a 8 osztályos Markó utcai, mai nevén Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett 1927-ben, majd a közgazdasági egyetemet végezte el, s közgazdaságtanból doktorált. A Pesten tanuló úri fiúk szokásos életét élte, a nyári szüneteket vidéken, otthon, a pusztakengyeli Montagh-kúriában töltötte.

Egy nyári, szünidei történet a 13 éves fiú lövésztudományáról: „…már vagy tizenhárom éves lehettem. Kinőttem a nyilazást meg a csúzlizást, és büszke tulajdonosa voltam egy 6 mm-es flóbertpuskának. […] Egy csendes nyári éjszaka szöszmötölésre ébredtünk. Meggyújtottuk a villanyt és hosszas leskelődés után megállapodtunk, hogy egy egér az oka a komissiónak, amely fel és alá sétál a függönyrúdon. Haditanácsot tartottunk, hogy mi tévők legyünk. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy az egyedüli eljárás adott körülmények között, meglőni az egeret. Mivel a fegyver az ágy mellett állt mindig kéznél, csak pillanatok műve volt megtöltése. Szépen kivártam, míg az akrobata egér a függöny rúd végére ér, és éppen megfordult, amikor is egy jól irányzott lövéssel »blatton« lőttem. Le is pottyant azon mód holtan »Maus tot«.”

A sikeres versenyzői pályafutás indulása egy családi kapcsolatnak volt köszönhető: dr. Szilágyi Viktor, az Országos Magyar Galamblövő Egylet igazgatója a Montagh családdal régi barátságban lévén, egyik nyári kengyeli látogatása alkalmával megemlítette, hogy elvinné magával Andrást Nagykőrösre, ahová bíráskodni ment galamblövő versenyre. Az a felvetése, hogy a fiút nemcsak hogy magával viszi, de versenyezni is benevezi, édesapai ellenállásba ütközött. Hogy a család nevére szégyent ne hozzon „le kellett vizsgáznia”: azaz 12, egyenként felengedett galamb volt a próbatétel. A 14 éves fiú 11-et el is talált: megvolt az atyai engedély. Így indult el az első versenyére Montagh András, aki élt is ezzel a lehetőségével: egy második, ill. egy harmadik díjjal tért haza. Ekkor elhatározta, hogy megnyeri a világbajnokságot, „ha már az olimpiászt nem lehet, mert törölték az olimpiai számok közül az élőgalamblövést”.

Híres kengyeli festmények

Csók István munka közben

Csók István (1865-1961) festő, grafikus. Hosszú pályája során egyike volt a legtöbb hazai és külföldi elismerést, díjat nyert magyar festőknek. Volt Képzőművészeti Főiskolai tanár és a Szinyei társaság elnöke is. Nevét, mely mondhatni világhírű, biztosan sokan ismerik Kengyelen. Biztosan sokak előtt felsejlik egy-egy híres képe, mint például az „Úrvacsora”, a „Szénagyűjtők”, az „Árvák” vagy a „Keresztapa reggelije”. Arra azonban kíváncsi lennék, mennyien tudják, hogy munkásságának egy szakasza Kengyelhez köthető. Azaz, Pusztakengyelhez. Erről tanúskodott Székesfehérváron, a közelmúltban megnyílt életmű-kiállításának egyik újdonsága, mely a harmincas években Pusztakengyelen festett művek pompás sorozata volt.

Csók 1934 és 1944 között, egy évtizeden át töltötte a nyarakat a pusztakengyeli Lederer-kastélyban. Mostani ismereteink szerint mintegy húsz alkotást köthetünk e kapcsolathoz, de a visszaemlékezések szerint egykor a harmincat is meghaladta a kengyeli művek száma. A család mindig is művészetpártolói hajlamáról volt híres. Nem csoda tehát, hogy Lederer Anna, férjével együtt úgy döntött, hogy gyermekeik portréját Csók Istvánnal festetik meg. Csók ekkor tájt igyekezett arcképfestőként is elismerést (és ezzel együtt jövedelmező portrémegrendeléseket) szerezni. 1932-ben litográfiai sokszorosításban közreadott Züzü-ciklusa pedig a gyermekportré legavatottabb hazai mesterévé tette. Így az Ungár család, mondhatni, a műfaj legjobb képviselőjéhez fordult. Az 1934 augusztusa és szeptembere között heteken át készülő festmény kivitelezése nem volt egyszerű a hosszú modellülést nehezen viselő gyerekek miatt. Csók minden módon igyekezett lekötni a kisfiúk figyelmét, festés közben a Dzsungel könyvét mesélte, a szünetekben pedig szívesen sakkozott velük. A zöldellő kastélykert háttere előtt megjelenő kék-vörös csíkos zakót viselő gyermekek színpompás együttese egyike Csók legszebb gyermekportréinak.

Gyuri és Öcsi, 1934

Az elkészült kettős képmással vélhetően a szülők is elégedettek voltak, mert hosszabb távra is megegyeztek a festővel. Megállapodásuk szerint a művész meghatározott összegű évjáradékot kap a családtól, cserébe nyaranta teljes ellátás mellett néhány hetet tölthet kastélyban, ahol 2-3 művet fest vendéglátóinak. E nagyvonalú mecenatúra igen előnyös volt Csók számára, aki elismertsége ellenére állandó anyagi gondokkal küzdött. A két család a kengyeli nyaralásokon kívül is tartotta a kapcsolatot, Bajzai utcai pesti lakásuk ugyanis csupán pár háznyira volt Csók fasori műtermétől.

A kengyeli birtok ideális környezetet és számos festői témát nyújtott Csók számára. A századfordulón épült kúriát hatalmas park övezte, rendezett virágágyásokkal, rózsalugasokkal. A kastélykert nevezetessége volt a nagyméretű medence, amelynek vizében nyaranta hűsölhettek a ház lakói és vendégeik. 1938-ban Csók e medence partján napozó fiatal lányt (Lederer Anna unokahúgát, Csázy Máriát) is megörökítette.

Fürdőruhás nő parkban, 1936

Régi történetek – Kengyel-szigeti hétszilvalekváros bukta

Pusztakengyeli csikósok

Az 1700-as évek elejétől, lakatlan vidékünk, a zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család birtokába került. Almásy gróf tudatosan alakította birodalmát, melynek központja a középkori Balaszentmiklós helyén kezdett új életet. Az ország más részeiből telepített ide lakosokat, akiknek szerződés keretében bérbe adta földjeit. Az évszázad végére már egész szépen benépesült a környék.

A család számára legnagyobb jövedelmet a pusztakengyeli földek bérleménye hozta. E terület egyes részeit Almásy gróf mégis magának tartotta, ilyen volt például a Kengyel-szigeti legelő, melyen az uradalom szilaj ménesét tartották. Egy időben Nagy Mátyás volt a számadó csikós, de több rendbeli lopás miatt pandúrokkal vitette el a gróf, és a debreceni városi tömlöcben végezte.

Kemény idők voltak azok! Betyár kemény idők! Megbízható és erős kezű ember kellett. Így esett a választás Karantsi Ferencre, aki a XIX. század elején, hosszú időn keresztül végezte munkáját Kengyel-szigeten becsülettel, csikós bojtárjaival együtt.

Eddig a valóság. De hallottam egy történetet, mely a fenti időkben röppent fel, és még a XX. század elején is beszélték Pusztakengyelen. Apáról fiúra, akarom mondani anyáról leányra szállt.

A történethez tudni kell, hogy abban az időben Kengyel-szigeten volt hét vadszilvafa. Elég csenevész fák voltak, hiszen idős koruk ellenére nem tudtak rendesen fejlődni, mivel a lovak mindig dézsmálgatták leveleiket, ágaikat, főleg a fiatal hajtásokat szerették. Egyszer egy napon a bojtárok, mikor a ménest mozgatták, valami furcsaságot vettek észre. A parton az egyik fa körül husángok voltak leszúrva, közibük pedig szúrós ágak tekergetve, mintha egy kezdetleges kerítés lett volna. Kérdezték is este a gazdát, hogy tud-e a dologról.

– Ehh! Asszonyi hóbort! – felelte Karantsi. A legények Karantsinéra néztek, akinek az volt a szokása, hogy míg a férfiak az asztalnál falatoztak, ő a kemence mellett vacsorázott a padkán ücsörögve.

– Lekvár lesz! – szólt szűkszavúan az asszony, de fel sem nézett a fatányérból.

– Mi? – kérdezte tágra nyílt szemmel az egyik pödrött bajszú csikós.

– Lekvár! – emelte fel a hangját a tűzről pattant menyecske.

– Abbú? – álmélkodott egy másik legény.

– Abbú! – válaszolt a fehérnép, s jelezvén, hogy a téma le van zárva, felállt, s kivitte a maradékot a két komondornak. Az sem zavarta, hogy a férfiak éktelen hahotázásban törtek ki.

Eltelt egy év. Már mindenki elfelejtette az iménti beszélgetést. Aztán egy szép szeptemberi este újra vacsorához gyülekeztek Kengyel-sziget csikósai. Ahogy közeledtek a kis nádtetős házhoz, már messziről megcsapta orrukat valami finom illat. Lehajtott fejjel egymás után léptek a házba, azt fürkészve, vajon mi lehet a vacsora. A babgulyás után az asztal közepére került fonott kosárból, aztán mikor a csikósné széthajtotta a vásznat, kiderült, hogy honnan a jó illat.

– Szilvalekváros bukta! – mondta jókedvűen Karantsiné, és még szélesebb mosolyra fakadt, mikor az elképedt férfiarcokat meglátta. Hogy ízlett-e a bojtároknak a bukta? Erről elég csak annyit tudni, hogy másnap már mind a hét vadszilvafa be volt kerítve, és attól kezdve nem hogy legelni, de még a közelükbe sem mehetett egyetlen paripa sem.

Hát ennyi a „Kengyel-szigeti hétszilvalekváros bukta” története, mely ezután rendszeres étek volt a csikósok étlapján, és receptje anyáról leányra szállt a pusztakengyeli határban.

Szerző: Csibrány István

Régi történetek – Stáci bácsi és a vadászrepülő

Ehhez a történethez is vissza kell mennem egy kicsit az időben oda, amikor még a németek regnáltak Magyarországon. Mint már említettem a pusztakengyeli jegyzői kirendeltség 1928-ban létesült. Jegyzője egy Männer Károly nevű tisztviselő volt. Nos ez a jegyző Pusztakengyelen nősült, és az állomásfőnök egyik lányát vette feleségül. Az állomásfőnököt (akkoriban elöljáró) Kiss Józsefnek hívták, aki később postamester is lett, és akit a községben mindenki Stáci bácsinak hívott, az állomás (statio) szóból kiindulva. Szóval Stáci bácsi szerette a társaságot, a bort, a lányokat és minden újdonságot. Ezzel együtt igen kíváncsi ember volt, és ezt nem bűnéül rovom fel, inkább dicséretére legyen mondva. Kíváncsisága miatt néha még bajba is került.

Történt egyszer, hogy egy német vadászrepülő a Harkányi földön, a vasút túloldalán, a Montágh és Harkányi bejáró közötti sík területen (ma erdő) kényszerleszállást hajtott végre. Amíg a pilóta – Helmut – mentésre várakozott, megismerkedett az állomásfőnök-postamesterrel, majd telefon és egyéb ügyei intézése közben megismerte Stáci bácsi családját is. Jó pár nap telt el amire Németországból megérkezett a mentés, így Stáci bácsi és a német között igen jó viszony alakult ki. Amikor megjavították a gépet, és már csak a kipróbálása volt hátra, Helmut felajánlotta Stáci bácsinak, hogy elviszi egy sétarepülésre. Stáci bácsi természetesen benne volt a dologban.

Fel is szálltak sikeresen és gyönyörű szabályos köröket írtak az égre. Ám egyszerre csak a repülő feltartotta az orrát, és meredeken emelkedni kezdett. Annyira, hogy lentről már csak jó két arasznak látszott, majd lenyomta az orrát, és zuhanórepülésben jött lefelé. A mutatvány szemlélőinek (mert voltak jó páran) földbe gyökerezett a lába. Mindenki azt hitte, mégsem sikerült a javítás. A gép a föld felett vízszintesbe állt, majd simán leszállt oda ahonnan elindult. Helmut fürgén kiugrott a gépből, de Stáci bácsi nem mutatott hajlandóságot a kiszállásra. Végül a nézőknek kellett kisegíteni, és akkor látták, hogy Stáci bácsi akár egy kicsavart mosogatórongy, rogyadozva, szédelegve, kapaszkodva igyekszik folyó ügyeit takargatni. Mert bizony volt mit.

Pár év múlva már csak annyi emlék maradt, hogy Stáci bácsi a német vadászgéppel felszállt, és vad piruettek után hősként tért vissza a földre. A takargatott nyomok eltűntek az emlékekből.

Szerző: Csibrány István

Régi történetek – 1943 nyara

Leérettségiztem. Jó apám azzal várt otthon, hogy mehetek a nyárra Erzsébet-majorba, gyakornoknak.

Ennek igen megörültem, mert úgy gondoltam, hogy ez jó móka lesz, és még fizetést is kapok. Erzsébet-majort akkor Gottescha Béla bérelte és Horváth Antal számtartó vezette, aki apámnak igen jó barátja volt. Szeretettel fogadott, amikor a saját fogatán kiérkeztem a majorba. Mindjárt az iroda mellett kaptam egy szobát lakásnak. A kosztolásom úgy volt megoldva, hogy a kastélyból kaptam a reggelit, ebédet és vacsorát, s azt minden alkalommal Hano Misi bácsi hozta, és szolgálta fel. Ő a kastélyban volt inas. így hát belecsöppentem a „nagy urak” életébe. Gondoltam magamban most megtudom hogyan is élnek az urak. Már, mint az igazi urak. A koszt kitűnő volt, és én igen sokat tanultam a terítésről, a felszolgálásról, a viselkedési normákról stb. Szóval tényleg hasznos volt.

A munka? Hát a munka sem volt elviselhetetlen. Egyedül a korai kelés esett nehezemre, bár az intézetben is korán keltünk, de mi volt az ehhez a koránhoz? Itt minden nap ötkor. A nap többi része már eltelt hamar.

Kezeltem a munkakönyveket, a napszámokat, a summások bérjegyzékét, gondoskodtam arról, hogy legyen megfelelő mennyiségű olyan pénzérme, ami a heti napszámbérek kifizetéséhez kellett.

Erről jut eszembe, hogy egy reggel Tóni bá' (a számtartó) kezembe adott öt darab százpengőst, hogy menjek váltani, és hozzak pengősöket és aprót, és menjek lóháton. Na ez betett nekem, hiszen a lovat csak messziről, és kocsiba fogva ismertem. De nem volt mit tenni. A ló (Sári) már ott állt az iroda előtt felnyergelve, a kantárszárat a magtáros fogta éppen, és mondta:

– Na gyakornok úr, ez a legszelídebb lovunk, ezt nyergeltettem magának.

– Köszönöm. – és nekifogtam a lóra szállás nagy, nehéz munkájának.

Végül fenn voltam, és kezemben a gyeplő. Na de Sári nem azt akarta, amit én. Nem indult. Megsimogattam, megpaskoltam a nyakát, de semmi. Végül is a magtáros jóindulattal rácsapott Sári hátuljára, hogy elindítsa, látva az én tehetetlenségemet.

Sári megugrott, és én – gyeplő ide vagy oda – két kézzel megöleltem a ló nyakát, és kapaszkodtam. így mentünk egy darabig, rázott kegyetlenül, majd lecsendesedett. Elengedtem a nyakát, és lépésben elértük a falut. A postán próbáltam váltani, de nem volt annyi pénz. Hová menjek? A boltokban sem tudtak váltani. Be kell mennem Miklósra, no de lóháton? Hiszen máris fáj mindenem, és úgy éreztem, hogy a hátsó fertály már nem az enyém.
Az akkori papunknak (Nagy Balázsnak hívták) volt istállója és egy SHB motorkerékpárja (ezt később az oroszok felszabadították). Elkértem a motort, miután sikerült Sárit bekötni az istállóba, és motorral mentem tovább.

Miklóson sikerült aprópénzt kapnom, és mivel még elég korán volt, gondoltam körül megyek Szolnok, Martfű, Bagimajor felé, és úgy Erzsébetbe. A lovat meg majd hazaviszi a tejes.

Így is történt, de közben Szolnokot akkor érte pontosan a nagy szőnyegbombázás. A német katonák éppen fürdőben voltak, és onnan menekültek kifelé. Ki gatyában, ki a nélkül, ki fürdőlepedőben, ki függönyben, és futottak, futottak mindenfelé. Én is sietve kimenekültem Szolnokról, és szerencsésen hazaértem.
A bombázásnak olyan nagy hatása volt, hogy senki nem csodálkozott azon, hogy lovon indultam, és motoron érkeztem, vagy, hogy reggel korán indultam, és késő délután – estefelé – érkeztem. Csak megörültek nekem, és én is nagyon örültem, hogy ezt megúsztam.

Kerek három hónapot töltöttem a gazdaságban. Nagyon jó volt, és még jobb, hogy amikor búcsúztam, Tóni bátyám négy darab vadonatúj százpengőst adott nyári munkám fejében.

Szerző: Csibrány István

Egy kis kengyeli történelem III.

Harkányi kastély

A török hódoltság idején elnéptelenedett Pusztakengyelt és környékét 1700-ban a zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család kapta meg királyi adományként a törökszentmiklósi (akkori nevén balaszentmiklósi) uradalom részeként. A családnak, az ország különböző részein, hatalmas földterületei voltak. Birtokaikat több helyen bérbe adták a környéken élő nemeseknek, gazdáknak.

Az Almásyak, kiket ebben az időben csupán két idősebb nő képviselt, 1867 táján teljesen eladósodtak. Ügyvédjük (akit történetesen Koppely Frigyesnek hívtak) eltartási szerződést kötött velük, melynek keretében több (részben korábban bérelt) földbirtok cserélt gazdát. Valószínűleg így jutott a Harkányi (Koppely) család a pusztakengyeli és a hozzá közel fekvő pusztakúriai (Nagykúria) területhez is. Ezeken kívül övék volt még a taktaharkányi, jákfa-rábakövesdi, zalaszentgróti, abony-sashalmi majorság és több budapesti bérház.

A Szolnok megyei birtokok a II. katonai felmérés idején (melynek itteni része 1861–1868-ban készült el) már megvoltak, és a térképen Koppely-tanya néven jelölték. Huzamosabb időt először Harkányi Károly töltött itt, aki 1878-ban költözött a kengyeli kastélyba, és kezdett komolyabban foglalkozni a gazdaság fellendítésével. Modernizálta az állattenyésztést és a földművelést. A környéken elsőként használt gőzgépet (pl. csépléshez) és a mélyszántáshoz himbás gőzekét. 1893-ban 1986 katasztrális holdnyi területet művelt kis falunk környékén. Apjától Andor báró vette át, majd tőle leánya Anna örökölte a gazdaságot, mely 1923-ban már „csak” 1615 holdnyira rúgott, hiszen a bárónő a nagyatádi földreform után jókora földdarabbal járult hozzá falunk létrehozásához.

A Harkányi uradalom majorjait a XX. század első harmadában modernizálták, ekkor emelték helyben égetett téglákból az új épületeket, valamint akkor készülhetett el a gazdatiszti kúria épülete is Nagykúria-majorban. Egy 1947-es alaprajz tanúsága szerint itt egy nagymagtár, egy kismagtár, egy tehénistálló, egy istálló, három cselédlakássor, egy cselédistálló, három sertésól, két műhelyépület és egy kastély állt. Ez utóbbi földszintes, téglalap alaprajzú, egyszerű kialakítású épület. Főhomlokzata előtt 7 pilléren nyugvó mellvédes tornác húzódik. Az oldalhomlokzatok felett háromszög oromzatok láthatóak, a baloldalon két világítóablak között egy vakablakot, a jobb oldalon két világítóablakot helyeztek el. A kúriát palatető fedi, melynek középrészén hasábos, sisakkal fedett huszártorony látható. 1931-ben a csugari vasútállomásról gazdasági vasutat építettek a központi majorig, ezen szállították eladásra az uradalom terményeit, a nagy területen termelt cukorrépát és más ipari növényeket. A Harkányi birtoknak híres volt az állattenyésztése, az itt nevelt szarvasmarhák és lovak több díjat nyertek a mezőgazdasági kiállításokon. Érdekesség, hogy a bárónő személyesen szervezte meg a majorokban előállított tej Mezőtúron történő házhozszállítását. Az uradalom téglagyárat és olajütőt is üzemeltetett. Az itteni kúriában a pusztakúriai birtokrész intézője élt.

Egy kis kengyeli történelem II.

Harkányi Béla

Koppely Fülöp kisebbik fia – Károly – 1832. július 6-án született. Iskoláit a budai kegyesrendiek convictusában végezte, majd a pesti egyetemen bölcsészetet hallgatott.

1848-49-ben nemzetőr volt, ezután a hohenheimi gazdászati intézet látogatása céljából (?) külföldre távozott.

Innen hazatérve, atyja birtokain gazdálkodott, majd azok vezetését vette át és a gazdászattal kapcsolatos egyleti ügyekkel és közgazdasági tanulmányokkal foglalkozott. Ezekből, valamint angliai és németországi nemzet-, illetve mezőgazdasági utazásaiból merített tapasztalatairól a napi sajtó útján számolt be.

1861-ben nőül vette monostori Vörös István caus. reg. director lányát, Emíliát.

1867 után az ország közéletében többirányú tevékenységet folytatva vett részt. Zemplén megye tiszteletbeli aljegyzője volt, 1869-ben országgyűlési képviselővé választották a Deák-, később az Egyesült kormánypárt tagjaként.

Az 1878. évi Párizsi Világkiállításon folytatott tevékenységeiért, ahol többek között zsűri tag volt, Francia Becsületrendben részesült. Itt kiállított lovaiért dicsérő oklevelet kapott.

Ez idő tájt költözött pusztakengyeli birtokára, ahol rögtön a Szolnok megyei gazdasági egylet elnökévé választották, melyet újjászervezett. Jelenléte és munkássága hathatósan lendítette a környék gazdasági életét. 1884–87-ig, mint az Ung megyei nagybereznai kerület, 1890–91-ig, mint Újvidék város országgyűlési képviselője, a Szabadelvű Párt tagja volt.

1895-ben – testvérével együtt – régi, Taktaharkányi előnevüket megerősítve, bárói rangot kaptak I. Ferenc Józseftől, és a főrendi ház örökös tagjai lettek.

Báró Harkányi Károly 1901-ben hunyt el, emléktáblájának felirata ma is olvasható a Kerepesi temető (Fiumei úti) 28-as parcellájában, többek között Jászai Mari, Barabás Miklós és Antall József síremlékei mellett.

A család nevét, ezen az ágon, két fiú vitte tovább. Az idősebbik – Andor – 1862. február 15-én született Budapesten. Tanulmányait a fővárosban, a kegyesrendiek főgimnáziumában, a hallei egyetemen és a magyaróvári gazdasági akadémián végezte.

1884-ben, iskolái befejezése után, huszárönkéntes volt, majd szolgálaton kívüli huszárhadnagy. Az úrlovasok szövetkezetének választmányi tagja. Jeleskedett lótenyésztésben, és akadályverseny-istállót is tartott fenn. 1900-ban egybekelt gróf Csáky Albin főispán, vallás- és közoktatásügyi miniszter lányával, Mária grófnővel

A pusztakengyeli és nagykúriai birtokokat apja 1901-es halála után ő örökölte. Ezután egyre több időt töltött a gazdálkodással, főleg miután felesége 1912-ben elhunyt. A báró 1923-ban követte nejét, és az uradalom gondjai egyetlen leányára, Annára szálltak.

A fiatalabbik fivér 1869-ben született. Harkányi Béla, aki a fenti fotón látható, iskoláit szintén a kegyesrendieknél kezdte, majd a Budapesti Tudományegyetemen és a Műegyetemen, ezután pedig a lipcsei és a strasszburgi egyetemeken folytatta. Ezután tanulmányi utat tett Amerikába. 1896-ban szerezte meg a bölcsészetdoktori oklevelet, majd egzakt természettudományokkal, főképp asztrofizikával foglalkozott. Sohasem vonzotta a gazdálkodás tudománya, mint a család többi tagját.

1899–1902-ig az ógyallai asztrofizikai obszervatóriumban, mint obszervátor állt alkalmazásban.

1907-től a fővárosi Királyi Magyar Tudomány Egyetemen az asztrofotométria magántanára.

Tagja volt az országgyűlés főrendi házának. Szakirodalmi munkássága jelentős. Kiadott munkái például: A sarkmagasság változások meghatározásai és ennek magyarázata (Bp.1896), Adalékok a csillagászat elméletének fejlődéséhez (Bp.1922).

Béla 1932-ben hunyt el Budapesten, síremléke a Fiumei úti temető 29-es parcellájában áll.

És akkor lássuk a pusztakengyeli birtok történetét!

Szerző: Csibrány István

További részek: 1. rész, 3. rész.

Baghy IV. – Az utódok

Urbán Gáspár báró

Szécsényi Baghy Béla lányát – Ilonát – Monyorói báró Urbán Gáspár (1897–1975) vette feleségül. Hozományként szolgált e frigyben az Erzsébet‑major.

A ma élő emberek emlékezete – beleértve ebbe nagyapáink elbeszéléseit is – csupán a múlt század elejéig (húszas-harmincas évek) nyúlhat vissza. Ezért fordulhat elő, hogy az Erzsébet‑majort általában Urbán, és nem Baghy birtokként ismeri a köztudat. Ezen időszak kutatása viszont már szerencsés is abból a szempontból, hogy eseményeinek szemtanúi, fültanúi még köztünk élhetnek. A cikk következő részeinek megírása már sokkal könnyebben ment, mivel az anyag összegyűjtésénél nagy segítségemre volt egy idős barátom, Misi bácsi, aki azóta sajnos már nincs közöttünk.

E kis kitérő után tehát folytassuk!

Urbán Gáspár báró Aradon született 1897. január 6‑án. Középiskoláit Aradon és Bécsben végezte, és épp, hogy csak leérettségizett az I. világháború kitörése előtt. Mint önkéntes vonult be a császári és királyi 3. sz. közös huszárezredhez, és harminc hónapig szolgált a fronton, mely idő alatt öt vitézségi kitüntetést kapott. Tartalékos hadnagyként szerelt le. Tanulmányait ezután folytatta a Királyi József Műegyetemen, ahol 1922‑ben nyert mérnöki oklevelet. Gazdálkodással ezután kezdett foglalkozni 3200 holdas pusztakengyeli birtokán, melyhez házassága révén jutott. Letelepedése után a Szolnok vármegyei közéletben jelentős szerepeket vállalt. Tagja volt a megye törvényhatósági közgyűlésének és közigazgatási bizottságának. Elnöke a Törökszentmiklósi Római Katolikus Egyháztanácsnak. Elnöke a Szolnoki Hitelbank Rt. és a Törökszentmiklósi Takarékpénztár Rt.‑nek. A mezőtúri kerület országgyűlési képviselője, 1939‑től Szolnok vármegye főispánja, közellátási kormánybiztos

Cséplés Erzsébet-majorban

Az immár Urbán birtoknak nevezett területen hagyományos művelés folyt, búza- és kukoricatermesztés volt a fő tevékenység. A földeken hat hónapos summások dolgoztak, akiknek kocsin való érkezése és hazautazása (vendégoldalas kocsikon) nagy élmény volt a helybelieknek. Gyönyörűen daloltak. A nagyobb részben mezőkövesdi és szentistváni szegény emberek, lányok, legények igen olcsó munkaerőnek számítottak.

Az Urbán házaspár

A bárónak és feleségének két gyermeke született, Hanna és Ádám. A család 10‑15 fős személyzetével élt a birtokon. A terület központja ebben az időben is Erzsébet‑major volt. A nemesi család tagjai többnyire hintón jártak, azon a földúton, amit ma is használunk. Az erdő szélén lévő vadgesztenye fasoron keresztül hajtva érkeztek a kúriához, a mai nagy tisztásra. A tetőtér beépítéses, hosszan elnyúló épületben kb. húsz szoba volt, bársonykárpittal a falakon.

A kastély körül díszkertet létesítettek. Rózsákkal, liliomokkal, kánákkal illatozó virágoskert szegélyezte azt. A nyári melegben az erdő nyugati részén található medence szolgált fürdőzésre az uraságoknak. Az északkeleti erdőrészben fácánokat tenyésztettek, közel harminc hektáron. A kúria mögött, a terület déli részén, pedig mesterséges tó volt, ahol sok vadkacsa élt. Mindez a család és vendégeik vadászati igényét elégítette ki. Az erdőbe bevezető vadgesztenyés jobb oldalán télikert díszelgett. A cselédség számára külön cselédszállást építettek az erdő déli csücskében. A majorban és környékén lakó gyermekek számára működött az uradalmi iskola és a mindennapi igényeket elégítette ki a korabeli „ABC”, amit akkor Hangyának hívtak.

Baghy III.

Baghy kastély

Szécsényi Baghy Imre idős korára, fiai – Béla és Gyula – vették át a birtokok irányítását, és 1913-as halála után meg is örökölték azokat. Az ősök által – ez ideig – felépített uradalom ezután bizonyos értelemben kettévált, mint ahogyan elágazott a családfa is. Tulajdonképpen ettől az időtől kezdve beszélhetünk Pusztakengyelen két Baghy családról.

Az egyik feje, Szécsényi Baghy Béla, aki 1871. április 2-án született, még Pusztakaszaperen. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten a kegyesrendiek intézetében végezte, és 1889-ben itt is érettségizett. Jogot hallgatott Bécsben és Budapesten, ahol 1893-ban doktorált. Egyetemi évei után beutazta Francia-, Német- és Olaszországot. Katonai szolgálatát, mint önkéntes, Nyíregyházán és Nagyváradon, 1893–1894-ben teljesítette a gróf Pálffy huszárezrednél, melynek utána tartalékos hadnagya volt. Ezután kezdett a gazdálkodással foglalkozni, de emellett aktívan részt vett a közéletben is. 1895-ben Csongrád vármegye tiszteletbeli főszolgabírája lett, 1901–1905-ig a Szabadelvű Párt és Kunszentmárton országgyűlési képviselője. A XX. század első éveiben többször publikált a Vadász- és Versenylapban. Elnöke volt több vármegyei sportklubnak, és hathatósan működött közre az Országos Agarász Szövetség létrehozásában is, amely Szolnokon alakult.

Baghy 1899. október 1-jén kötött házasságot Egerfarmosi és Sztregovai Kandó Irénnel, a neves gépészmérnök-feltaláló, Kandó Kálmán testvérhúgával. A házaspárnak két gyermeke született, Ilona és Imre. Az asszonyról tudnunk kell, hogy lány korában Liszt Ferenc tanítványától – Thomán Istvántól – tanult zongorázni, és tanára halála után megvásárolta a Liszt-hagyatékot, illetve egyéb gyűjteményekből is számos Liszt-ereklyét sikerült megszereznie. A németországi Liszt-kegyhelyek végiglátogatása után sokat tett a hazai Liszt-kultusz fejlesztéséért is. Anyagilag támogatta az Országos Liszt Ferenc Társaságot, amelynek egy ideig elnöke is volt, igen jelentős Liszt-gyűjteményét később a budapesti Liszt Múzeumra, illetve a Társaságra hagyományozta.

Régi történetek – 66 éve történt

Néhai Palotai Mihály visszaemlékezéseiből.

Forró nyárutó, vagy fülledt ősz elő, ahogy tetszik, de nagyon meleg volt az biztos. Nagy volt a csend, és egyben nagy volt az elkeseredés. Egyrészt az elhúzódó háború miatt, másrészt az egyre nagyobb nyomor miatt. A csendben azonban mindenki érezte, hogy valami készül. Az emberek egymás között suttogták: „jönnek az oroszok”.

A szovjet csapatok közeledésének hírére a falu körül gazdálkodó nagybirtokosok, családjaikkal együtt, elhagyták otthonaikat. Állataikat elhajtatták, értékeik egy részét magukkal vitték, amit nem tudtak, azt elrejtették vagy bizalmasabb béreseikre, cselédeikre bízták. Ekkor még reménykedtek a visszatérésben. Ugyanígy nyugatra távoztak a birtokok gazdatisztjei és a község közigazgatásának java része. Ebben az időben id. Csiga Miklós volt a községi bíró. Rajta kívül Kovács Balázs községi hajdú (dobos) és jó apám, id. Palotai Mihály irodatiszt képviselték a falu vezetését. Menner jegyző feleségével és három gyermekével szintén elmenekült. Ugyanígy tett a csendőrség állománya. Az utolsó ember, aki október 7-én délután Szolnok felé távozott, a községi csendőrőrs parancsnoka, Kovács Sándor.

A rádió még mindig azt hangoztatta, hogy megállítják és visszaverik az oroszokat, de már egyre kevesebben hittek neki.

Tehát magára maradt a falu. A munka azonban az utolsó percig folyt. A volt aratók szállították haza a földekről, amit még tudtak (szalma, törek stb.). Nagyobb riadalom akkor keletkezett, mikor október 7-én délután jött a mozgósítás híre. Apám intézkedett. Elsőként fiát, vagyis engem mozgósított, miután a hírt kidoboltatta, hogy 8-án reggel 7 órára minden 18 és 60 év közötti férfi jelentkezzen a törökszentmiklósi katonai parancsnokságon.

Mivel ekkor már vonatközlekedés nem volt, csoportokba verődve gyalogosan indultunk útnak, kb. 70-80 fő. Az országúton német katonák száguldoztak motorokkal, kocsikkal, de egyik sem állt meg, csak integettek Miklós felé. Tenyőnél egy pár ember közülünk meggondolta magát, és kis csoportban, a szántóföldeken keresztül, visszaindult Kengyelre. Utóbb elmondták, hogy Gyáros-majorban már orosz járőröket láttak, így a bokrok közé húzódtak, és csak este folytatták útjukat. Mi többiek délután értünk Törökszentmiklósra, de mivel parancsnokságot már nem találtunk, indultunk vissza, szintén gyalog. Öreg este lett mire Tenyőre értünk, és bezörgettünk a pékhez. Ott aludtunk a kemence melegében, szorosan egymás mellett, mert mi sokan voltunk, a pékműhely meg kicsi volt.

Egy falusi tanító nagy tervei, avagy hova lettek a kastélyok?

Szalai István

A tanítás, a pusztakengyeli állami népiskolában 1932. október 11-én is a nemzeti imával kezdődött. A tanító már kora reggel átsétált a szomszédos kétszobás szolgálati lakásából, a téglából épült, nagy ablakos, levélcserép tetős, vörösfenyő padlóval burkolt épületbe. Közben az előtte álló nap feladatain gondolkodott: a falusi tanító élete komoly szolgálatot jelentett. Középkorú ember lévén, még emlékezett, milyen nehéz körülmények között tanított pályája elején, a földpadlós, szegényes felszereltségű vályogházikóban. Az elmúlt években azonban mintegy ötezer falusi, tanyasi tanterem épült Magyarországon, egységes, korszerű típustervek szerint.

E kedd reggelen a tanító – a nemzeti ima szavalása közben – végigpillantott a különböző korú gyermekeken. Látta szemeikben: értik és tisztelik a magyar nemzeti jelképeket. Meg volt győződve, szilárd értékrendet kapnak iskolájában útravalóként.

Szalai István tanító úr eltűnődött. Művelt ember volt, de ekkor még nem tudhatta, hogy ezen a napon hunyta le szemét örökre gróf Klebersberg Kunó. Az ő páratlan életműve tette lehetővé az egyszerű néptanító és a gyermekek életének gyökeres változását. Klebersberg tízéves minisztersége alatt, kiemelkedő programot valósított meg. Művelődéspolitikai eredményei összefüggtek rendkívüli költségvetési lehetőségeivel, mégis pályájának és tevékenységének megalapozását a kultúrfölény-elmélet jelentette. A kultuszminiszter felismerte: a Trianon utáni zűrzavaros helyzetben, a kitörési pontot a kultúra és a tudás megerősítése jelentheti. Híres mondása: „…ne feledjük, hogy a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá”.

Az 1920-as évektől Magyarországon az egyházak szerepvállalása az oktatás terén minden szinten megnőtt. A vasárnapi templomba járás a tankötelezettség része lett. Az 1924-es törvény szerint pedig a középiskolák céljai közé bekerült a valláserkölcs terjesztése. Ebben az időszakban kezdődtek el a szülői értekezletek, a tanulmányi versenyek, ekkor indultak a pályaválasztási tanácsadók, a rádióban pedig a szülők iskolája és az egészségügyi műsorok.

Lederer II. – A birtok

Pálmás lépcső

A XIX–XX. század fordulóján Pusztakengyel körül elterülő 12051 kh-nyi hat nagybirtokból 4097 kh-at, tehát a terület egyharmadát, a Lederer testvérek művelték. Hatalmas földjük kb. a mai Szabadság úttól egészen Tiszatenyő határáig húzódott. Valamikor 1880 táján került ez a terület a család birtokába, majd a mezőgazdasági főiskolát végzett Lederer fivérek irányítása alatt, a századfordulótól indult virágzásnak. Valószínűleg akkor épülhetett az a gyönyörű kastély is, melynek fennmaradása esetén, ma ugyanúgy büszkén fogadhatná akár a külföldi turistákat is, mint bármelyik kastélymúzeum az országban.

A kúria körül egykoron hatalmas park volt, szépen rendezett virágágyásokkal, rózsalugasokkal és egy csodálatos medencével, melyben a család és vendégei egész nyáron hűsölhettek. A parkból, a bejárathoz vezető lankás lépcsősor két oldalát hatalmas pálmák szegélyezték, melyek a telet, más déli származású növényekkel együtt, a gondosan ápolt pálmaházban vészelték át. Zöldségeskert, üvegház gondoskodott a zöldségfélékről, így nem jelentett gondot, hogy akár hideg évszakokban is pl. zöldbabot tálaljanak a vendégeknek.

A birtokon különféle növényeket termesztettek. A hagyományos mezőgazdasági kultúrákon kívül például virágmagvakat (Angliai exportra). Az eladásra szánt terméseket – a négy majorságot és a fővonalat összekötő – lóvasúttal szállították. Korszerű villamoshálózat és gépesítés volt mindenütt. A gazdaság különböző pontjain telefonvonal, külön hívószámmal. A termelést korszerű német traktorok, angol gőzgépek és cséplőgépek segítették.

Nyári lak

A négy major egyikében (Gyárosmajor) üzemelt a mezőgazdasági szeszgyár és finomító, mely sok embernek adott munkalehetőséget. Korszerűségével és termelékenységével nyugodtan versenyre kelhetett bármelyik környékbeli üzemmel. Ki tudja? Lehet, ha 1944-ben ismeretlenek fel nem robbantják, most Kengyel ugyanolyan gyárváros lenne mint Martfű, és nem ott, hanem nálunk épült volna a növényolajgyár?

Állattenyésztésben sem maradt el a Lederer birtok a környező gazdaságoktól. Sőt, több telepen, többféle állatot tartottak. Péter például, igaz csak hobbiból, a háború alatt angóra nyulakat is tenyésztett. Különösen kimagasló volt a lótenyésztés. A versenylótól az igásig, több fajta képviseltette magát. Nagy szerepe volt a termelésben a mecklenburgi fajtának, mely kiemelkedett terhelhetőségével, ezért ezek egyedeit használták többek között a vasúti szerelvények vontatására is. Versenyparipákban sem volt hiány. A helyi lovarda istállójában nevelt példányok több országból, például híres angliai versenyekről, hoztak haza különböző díjakat.

Lederer I. – A család

A kastély

Az 1800-as évek második felétől Pusztakengyel környékén, az egykori Almásy birtokon, több család gazdálkodott. Közülük a legnagyobb területet (4097 kh-at) és talán a legszebb birtokot a Lederer család művelte. Nevük, eredetük, történelmi szerepük mára már sajnos feledésbe merült, annak ellenére, hogy földjükön (1925-ös adatok szerint), helyi viszonylatban a legtöbben, 652-en éltek.

A család történetének bemutatásában azt hiszem kivételes szerencsém van, hiszen nem csak a könyvtár és az internet volt segítségemre, hanem az egykori gazdaságban élt szemtanúk és ma is élő leszármazottak elbeszélései, megőrzött dokumentumai is. Ezekért ezúton is szeretném köszönetemet kifejezni!

A történet Budapesten kezdődött, ahol Lederer Jakab kereskedő felesége, Schwab Paulina, két szép fiú gyermeknek adott életet, egy év különbséggel. Arthur 1861-ben, öccse Károly 1862-ben látta meg a napvilágot. Sajnos édesanyjuk fiatalon (öt évvel később) elhunyt tüdővészben.

A budapesti Lederer ház

A kisfiúkat testvérei, a Schwab fivérek vették szárnyaik alá. Úgy nőttek fel, és olyan elválaszthatatlanok voltak akár az ikrek. A kiegyezés körüli időkben, a zsidótörvények enyhülésével, a család nagyobb lehetőségekhez jutott. 1880 körül Schwab Károly és fivére, az előző zsidó tulajdonosoktól, megvette a csókai (eredetileg Marczibányi) birtokot. Körülbelül ebben az időben juthattak hozzá a pusztakengyeli területhez is. A Lederer fiúk egy bécsi mezőgazdasági főiskolán végezték tanulmányaikat, mint a két gazdaság jövendő örökösei.

Dr. Lederer Deziré

1893-ban Arthur elvette a 20 éves Lévy Alice-t, aki varsói születésű volt. Károly felesége pedig Kohner Alice lett. Ekkorra a két fivér már valószínűleg megörökölte (részben megvette) a két birtokot, és együtt vezette azokat. Ezekben az időkben még Budapesten laktak. Arthur a VI. kerületi Aradi, Károly a közeli Bajza utcában.

Lévy Alice három gyermeknek adott életet. István (1894) hősi halált halt az orosz fronton 1915-ben. Halála miatt az 1897-ben született György Károlynak kellett apja nyomdokaiba lépni, és előző közgazdász (bankár) tanulmányaival felhagyva áttérni a „mezőgazdasági vonalra”. László (1900), a család nagy bánatára, szintén korán hunyt el. Ő „megúszta” az I. világháborút, „átvészelte” az olasz frontot és 1918-as hazatérését követően, egy hétre rá, spanyolnáthában halt meg.

Miután a trianoni békeszerződés Csókát Jugoszláviába helyezte át, a Lederer fivérek a megszokott testvériességgel megegyeztek abban, hogy a csókai birtokot Arthur, a pusztakengyelit pedig Károly viszi tovább tulajdonosként.