Baghy III.

Baghy kastély

Szécsényi Baghy Imre idős korára, fiai – Béla és Gyula – vették át a birtokok irányítását, és 1913-as halála után meg is örökölték azokat. Az ősök által – ez ideig – felépített uradalom ezután bizonyos értelemben kettévált, mint ahogyan elágazott a családfa is. Tulajdonképpen ettől az időtől kezdve beszélhetünk Pusztakengyelen két Baghy családról.

Az egyik feje, Szécsényi Baghy Béla, aki 1871. április 2-án született, még Pusztakaszaperen. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten a kegyesrendiek intézetében végezte, és 1889-ben itt is érettségizett. Jogot hallgatott Bécsben és Budapesten, ahol 1893-ban doktorált. Egyetemi évei után beutazta Francia-, Német- és Olaszországot. Katonai szolgálatát, mint önkéntes, Nyíregyházán és Nagyváradon, 1893–1894-ben teljesítette a gróf Pálffy huszárezrednél, melynek utána tartalékos hadnagya volt. Ezután kezdett a gazdálkodással foglalkozni, de emellett aktívan részt vett a közéletben is. 1895-ben Csongrád vármegye tiszteletbeli főszolgabírája lett, 1901–1905-ig a Szabadelvű Párt és Kunszentmárton országgyűlési képviselője. A XX. század első éveiben többször publikált a Vadász- és Versenylapban. Elnöke volt több vármegyei sportklubnak, és hathatósan működött közre az Országos Agarász Szövetség létrehozásában is, amely Szolnokon alakult.

Baghy 1899. október 1-jén kötött házasságot Egerfarmosi és Sztregovai Kandó Irénnel, a neves gépészmérnök-feltaláló, Kandó Kálmán testvérhúgával. A házaspárnak két gyermeke született, Ilona és Imre. Az asszonyról tudnunk kell, hogy lány korában Liszt Ferenc tanítványától – Thomán Istvántól – tanult zongorázni, és tanára halála után megvásárolta a Liszt-hagyatékot, illetve egyéb gyűjteményekből is számos Liszt-ereklyét sikerült megszereznie. A németországi Liszt-kegyhelyek végiglátogatása után sokat tett a hazai Liszt-kultusz fejlesztéséért is. Anyagilag támogatta az Országos Liszt Ferenc Társaságot, amelynek egy ideig elnöke is volt, igen jelentős Liszt-gyűjteményét később a budapesti Liszt Múzeumra, illetve a Társaságra hagyományozta.

Régi történetek – 66 éve történt

Néhai Palotai Mihály visszaemlékezéseiből.

Forró nyárutó, vagy fülledt ősz elő, ahogy tetszik, de nagyon meleg volt az biztos. Nagy volt a csend, és egyben nagy volt az elkeseredés. Egyrészt az elhúzódó háború miatt, másrészt az egyre nagyobb nyomor miatt. A csendben azonban mindenki érezte, hogy valami készül. Az emberek egymás között suttogták: „jönnek az oroszok”.

A szovjet csapatok közeledésének hírére a falu körül gazdálkodó nagybirtokosok, családjaikkal együtt, elhagyták otthonaikat. Állataikat elhajtatták, értékeik egy részét magukkal vitték, amit nem tudtak, azt elrejtették vagy bizalmasabb béreseikre, cselédeikre bízták. Ekkor még reménykedtek a visszatérésben. Ugyanígy nyugatra távoztak a birtokok gazdatisztjei és a község közigazgatásának java része. Ebben az időben id. Csiga Miklós volt a községi bíró. Rajta kívül Kovács Balázs községi hajdú (dobos) és jó apám, id. Palotai Mihály irodatiszt képviselték a falu vezetését. Menner jegyző feleségével és három gyermekével szintén elmenekült. Ugyanígy tett a csendőrség állománya. Az utolsó ember, aki október 7-én délután Szolnok felé távozott, a községi csendőrőrs parancsnoka, Kovács Sándor.

A rádió még mindig azt hangoztatta, hogy megállítják és visszaverik az oroszokat, de már egyre kevesebben hittek neki.

Tehát magára maradt a falu. A munka azonban az utolsó percig folyt. A volt aratók szállították haza a földekről, amit még tudtak (szalma, törek stb.). Nagyobb riadalom akkor keletkezett, mikor október 7-én délután jött a mozgósítás híre. Apám intézkedett. Elsőként fiát, vagyis engem mozgósított, miután a hírt kidoboltatta, hogy 8-án reggel 7 órára minden 18 és 60 év közötti férfi jelentkezzen a törökszentmiklósi katonai parancsnokságon.

Mivel ekkor már vonatközlekedés nem volt, csoportokba verődve gyalogosan indultunk útnak, kb. 70-80 fő. Az országúton német katonák száguldoztak motorokkal, kocsikkal, de egyik sem állt meg, csak integettek Miklós felé. Tenyőnél egy pár ember közülünk meggondolta magát, és kis csoportban, a szántóföldeken keresztül, visszaindult Kengyelre. Utóbb elmondták, hogy Gyáros-majorban már orosz járőröket láttak, így a bokrok közé húzódtak, és csak este folytatták útjukat. Mi többiek délután értünk Törökszentmiklósra, de mivel parancsnokságot már nem találtunk, indultunk vissza, szintén gyalog. Öreg este lett mire Tenyőre értünk, és bezörgettünk a pékhez. Ott aludtunk a kemence melegében, szorosan egymás mellett, mert mi sokan voltunk, a pékműhely meg kicsi volt.

Baghy II. – Az ősök

Both–Baghy kúria

A II. Katonai felmérés térképének Pusztakengyelt ábrázoló része 1860-tól 1866-ig készült el. Ezen a szelvényen, az Almásyakon kívül már megjelentek az új bérlők, tulajdonosok. Így a Koppely (Harkányi), Blaskovich, Szőke és Lederer birtokok már név szerint voltak említve, azonban a mai Bagimajor és Erzsébeti-erdő területe még mindig Almásy tanyaként szerepelt. Éppen ezért az 1850 körül épült szélmalom még az Almásyak által építtetett.

A pusztakengyeli Baghy família ősei ekkor még, a csanád vármegyei Pusztaszőlős, Pusztakaszaper területén művelték földjeiket. A már említett térképen ezeken helyeken látható Bagi Lajos és Károly tanyája is. Innen származott a későbbi bagimajori család egyenesági felmenője, Bagi Imre (1814–1891).

Imre 1870 körül, immár feleségével, Kasztel Erzsébettel (1814–1898) megvásárolta a mai Cserkeszőlő területén fekvő tópartpusztai birtokot Luby József Heves-Külső-Szolnok vármegyei főszolgabírótól, majd a vételt követően egy intézői épületet emeltetett itt. Évtizedek múlva, az akkoriban Kisasszonyszőlőnek is nevezett terület intézői lakásának kibővítésével, majd teljes átépítésével alakult ki a későbbi kastély.

Bagi Imre halála után Tópartpusztát fia, ifj. Baghy Imre (1836–1913) örökölte, aki ekkor már feleségével – Sváb Máriával (1848–1925) – együtt 1739 katasztrális holdnyi területtel rendelkezett a környéken. Övék volt a Cibakháza melletti Sárszeg északi részének fele (másik felét Sváb Károlyné, Imre anyósa birtokolta), és valószínűleg ekkor már a pusztakengyeli földek is a család birtokában voltak.

1899-ben I. Ferenc József Baghy Imrének, régi nemessége épségben tartása mellett, a Szécsényi előnevet adományozta. Ekkorra már a család székhelye átkerült Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe, pontosabban a mai Erzsébeti erdő területére, melyet abban az időben Baghy nagy majornak hívtak. A tóparti birtok ügyeit ezután – az 1894-től, a család szolgálatában álló – Ordasi János uradalmi ispán vezette nagy hozzáértéssel és lelkiismeretességgel.

Szécsényi Baghy Imrének és feleségének öt gyermeke született. Név szerint: Béla, Gyula, Lujza, Erzsébet (mert ugye valakiről Erzsébet-majort is elnevezték) és Irma. Az illendőség miatt talán kezdjük a hölgyekkel, bár róluk sajnos nagyon keveset tudok. Az azonban bizonyos, hogy mindnyájan férjhez mentek, méghozzá elég előkelő nemesi családból származó úriemberekhez, és ezt követően életüket Pusztakengyeltől távoli vidéken élték.

Baghy I. – Legendák nyomában

Községünk, mint ezt már többször is leszögeztük, viszonylag rövid történelmi múlttal rendelkezik. Éppen ezért nem volt meglepő számomra mikor azt olvastam némely, a témával foglalkozó könyvben, hogy népi viselete jellegtelen. Leginkább jellemzők a bőrruhák: suba, ködmön, melles. A szokásokból a citerás bálok, lakodalmi, névnapi és disznótori mulatságok emelhetők ki. Valamikor élénk hangszeres (citerás) élet folyt itt. Korábban nagy eseménynek számított az újévi cselédszegődtetés is. Amin kicsit jobban meglepődtem, hogy az írások szerint igen gazdag volt a falu boszorkány és táltos hitvilága. A babonás történetek, a régebbi balladák, históriák, summás dalok ma is elevenen élnek.

Utánanéztem, hogy vajon fellelhető-e még régi történet az említettekből.

Íme: „A mondák szerint a kengyeli Baghy-domb valaha mesés kincseket rejtegetett. A népi emlékezet szerint, egy szegény juhászbojtár, Bagi Gyula kutyája kaparta ezeket a felszínre, amitől gazdája egyszeriben meggazdagodott. El is nevezték a halmot a juhászról, Baghy-dombnak.”

Vajon van-e alapja ennek az elbeszélésnek? Főszereplője, mint tudjuk, valós személy volt, viszont valószínűleg nem róla, sokkal inkább egyik felmenőjéről szólt a történet eredeti változata.

A szécsényi Baghy család 1622-ben kapott címeres nemeslevelet, Baghy Balázs, János és István révén, II. Ferdinánd királytól. A család ekkor Nógrád vármegyében, Szécsényben élt. A nemességet 1622 augusztusában hirdették ki a vármegye közgyűlésén. A família egyes ágai a XVIII. század elején Bács-, Csongrád- és Heves-Külső-Szolnok vármegyékbe költöztek át. A csongrád vármegyei ágból származó Bagi József (1800-1886) parasztnábob nevét országszerte ismerték, mivel különcsége miatt a korabeli társasági lapok rendszeresen írtak róla.

Emlékét tíz vármegyének közel száz faluja, városa örökítette meg anekdotákban. Például a szankiak szintén véletlen kincsleletnek tulajdonítják Bagi uram vagyonának eredetét. Erről több monda is tanúskodik.

Íme az egyik: ”Baginak a kutyája kint a pusztán fiadzott meg. Odahordta neki a gazda az ennivalót. Amint egyszer megnézte a kutyakölyköket, látta, hogy egy csomó arany volt a homok alatt. Kiásta és abból vette a nagy birtokot.”

A másik történet szerint meg: „A sumárban a kutya elkezdett kaparni. De kapart rendesen. Az öreg oszt megnézte, mi van ott. Ott találta meg a sok pénzt. Abbúl gazdagodott meg.”

Bagi uram frakkban

Mikszáth Kálmán

Minden kedves olvasó figyelmébe ajánlom az alábbi kis művet. Sokan ismerhetik Mikszáth írásait, viszont ezt az anekdotát nem biztos. Rám a meglepetés erejével hatott, mikor rátaláltam.

Azért gondoltam, hogy felteszem a honlapra, mert kapcsolódik jövőbeli írásaimhoz. Igen! Igen! Ő az! A hajdani csongrád vármegyei parasztnábob.

Bagi uram frakkban, szerző: Mikszáth Kálmán

Sok mindenfélét írtak már az Alföld aranyparasztjairól, akiknek ha nem is nagyobb a jövedelmük, de különb magánvagyonuk van, mint a monákoi hercegnek. Bagi uramról és Nagy Mihályról egész adomakör van, mert igazán nagyon furcsa az, hogy azok a ködmönben járó gatyás emberek, ha igazán akarnák, négylovas hintón járhatnának s kabanosz-szivart vághatnának fel dohánynak a makrába.

De nem teszik, Bagi uram őkelme parasztszekéren jön még Pestre is s a kocsiülésen ebédel szalonnát, jóízűen szeldelve azt a fehérvári bicsakkal, ha pedig valami fejedelmit akar, akkor tűzön pörköli s zsírját csepegni hagyja a kenyérre. Hanem ilyet aztán nem eszik a király sem!

Tévedne pedig, aki azt hinné, hogy ezt fösvénységből teszi az alföldi gazdag paraszt, mert gavallér az egytől egyig, csakhogy a gavallérossága másképp nyilvánul! Mert hát úr az úr a pokolban is, s hogyha egyszer kedve kerekedik a kocsmában, míg a négy szál cigánylegény húzza neki keservesen, odakiált a kellnernek:

– Hozzon négy akó bort ezeknek a cigányoknak.

– Hát Bagi uramnak mit hozzak?

– Nekem is hozzon vagy egy félakó feketekávét.

Kengyel legrégibb középületei

Azt hiszem büszkeséggel tölthet el bennünket kengyelieket az a gondolat, hogy településünk és környéke évezredek óta lakott terület. Ilyenkor mindig eszünkbe jutnak a környékbeli ásatások, melyek során az őskortól kezdve a XIV. század végéig, különböző korokból származó leletek kerültek napvilágra, vagy azok az írásos emlékek, melyekben községünk régebbi névalakjai fel-feltűnnek. Az évszázadok során ezt a helyet többször tették a földdel egyenlővé, és a teljes pusztulás után többször települt be újra, indult virágzásnak. Ezen dolgok figyelembevételével persze annak is tudatában vagyunk, hogy településünk, a mai helyén, szinte még száz éves sincs. Abban is egyetérthetünk (vagy vitatkozhatunk), hogy kialakulásában nagy szerepe volt a környékbeli uradalmaknak, földbirtokosoknak.

Vajon mennyire ismerjük kis falunkat? Sajnos az a tapasztalatom, hogy az elmúlt évszázad eseményeit, szűk hazánk vonatkozásában, nem sokkal ismerjük jobban, mint az elmúlt évezredekét. Csak, hogy példákat említsek: tudjuk-e milyenek voltak Kengyel első lakóházai, és kik építették őket? Tudjuk-e hogyan zajlott le falunkban a II. világháború, vagy hogyan ment végbe a földosztás? Kik voltak az első községi képviselőtestület tagjai, kik voltak a kopjafánkon említett '56-os hősök, és mit tettek? Mikor villamosították a falut, mikor lett vezetékes ivóvizünk, melyek voltak az első középületek? Mivel ennyi dolgot képtelenség egy cikkben kifejteni, talán maradjunk ezen legutóbbi kérdésnél!

Majdnem minden településen a templomok a legrégibbek. A mi katolikus templomunk 1934-ben épült. A református régebben, 1929-ben, így egy évvel maradt le az első községi állami iskola, az 1928-ban elkészült, két tantermes, szolgálati lakással egybeépült, azóta is általános iskolaként üzemelő épülettől. Van egy ház falunkban, amelyben viszont már 1928 előtt is folyt tanítás, ez pedig az általunk postaként ismert Zrínyi úti épület. A képzeletbeli dobogó harmadik helyén tehát ez állhat. A második helyezett valószínűleg az egykor pártházként, a II. világháború előtt pedig csendőrlaktanyaként ismert Petőfi úti óvoda. Feltűnhetett már sokunknak, hogy ez a létesítmény elhelyezkedése szempontjából nem nagyon illik egyik házsorba sem. Ez valószínűleg azért lehet, mert építésekor, 1906-ban, körülötte még egyetlen utca, egyetlen ház sem volt. Az őrs létesítését a környékbeli földbirtokosok kezdeményezték. Benne állandóan 6-8 csendőr tartózkodott, kik később a közelben házhoz is jutottak. Így például az Áchim úti óvoda régi szárnya Polonyi Mihály csendőr tiszthelyettesé, a későbbi rendőrőrs pedig Szász András csendőré volt az államosítás előtt. A laktanya utolsó parancsnoka Kovács Sándor tiszthelyettes 1944. október 7-én kerékpárral menekült Szolnok irányába, a közeledő szovjet csapatok elől. Az épület még a helyi harcokban is „részt vett”, ugyanis padlásán megbújva, két német katona nyitott tüzet géppuskájával a szemben lévő kukoricásból (ma erdő) előtörő oroszokra. Lőszerük azonban hamar elfogyott, és az épületet körülzáró ellenség elfogta őket. Holttestük állítólag két napig feküdt az udvaron, mire a környékbeliek el merték hantolni

Apponyi Virginia

Apponyi Geraldine

Albánia 1912-es megalakulása után Ahmed Zogut (1895–1961), az erős dohányos és szenvedélyes pókerjátékos hírében álló férfiút 1928-ban albán királlyá koronázták. I. Zogu, 1938 áprilisában vette feleségül a szépséges Apponyi Geraldine-t (1915–2002), egy magyar főnemesi család sarját. Ez részünkre azért volt szenzáció, mert a mohácsi vész óta nem volt magyar királyné európai trónon.

A királyi párnak Tiranában 1939. április 5-én fia született, Léka néven. Három nap múlva azonban a családnak menekülnie kellett, mert a fasiszta olasz csapatok megszállták az országot.

Száműzetésben

Görögországtól Angliáig számos országon keresztül utaztak, itt-ott letelepedve egy-két évre. 1946 januárjában Zogu formálisan is lemondott az albán trónról, majd rá egy hónapra Faruk egyiptomi király meghívására huszonhárom családtagjával együtt Alexandriába költözött. Az exkirály 1961-ben halt meg, miután felesége birtokot vásárolt Spanyolországban, ahonnan 1979-ben kellett távozniuk. A 2002-ig terjedő időszakban ezután a dél-afrikai Johannesburg mellett élt a család, egy védett lakóparkban.

Az albán nemzetgyűlés 2002-ben visszahívta Dél-Afrikából a királyi családot, s visszaadta neki a tiranai királyi kastélyt és a durresi nyaralót. I. Zogu király asszonya, Apponyi Geraldine a tiranai visszatérés őszén, 87 éves korában halt meg és szinte vele együtt távozott húga, Virginia, aki ugyanakkor Budapestre tért vissza.

Hazatérés

Az Apponyi grófkisasszonyok szülei: gróf Apponyi Gyula politikus és Gladys Virginia Stewart amerikai milliomosnő. Közülük Virginia életútjáról nagyon keveset tudunk, talán, mert élete kevésbé volt érdekes az újságírók és a közérdeklődés számára.

Virginia grófnő háromszor ment férjhez, mindannyiszor magyar nemeshez. Első házasságából két gyermek született, Baghy Júlia és Baghy András. Életének utolsó szakaszát nővére dél-afrikai birtokán töltötte, sőt, a Tiranába való költözést is vállalta. Geraldine királyné halálát követően pontosan két hétre Virginia is elköltözött a földi létből. A sors megadta neki a lehetőséget, hogy a több mint hat évtizede nem látott szeretett Budapestjén hajthatta örök álomra a fejét.

Síremlék

Hogy miért érdekes számunkra ez a történet? Azért, mert Apponyi Virginia grófnő, saját elmondása szerint, életének legszebb éveit Pusztakengyelen töltötte. Valószínűleg, éppen ezért volt kívánsága, hogy halála után, földi maradványait, első férje családjának temetkezési helyén helyezzék örök nyuga­lomra.

2002. novemberében temették tehát a grófnőt, a bagimajori Szent Imre kápolna kriptájába, volt férje, Baghy András és annak családja mellé.

Itt készült utolsó felvételünk, de bárki személyesen is meglátogathatja a kápolnát.

Szerző: Csibrány István

Eltűnt dolgok nyomában

A minap Kengyel környékének régi térképeit nézegetve, észrevettem valamit, ami nyilván már másoknak is feltűnt. Pusztakengyel és Pusztatenyő között félúton van egy kunhalom, melynek térkép szerinti neve: Kerekegyházi kettős halom. Ez furcsa, gondoltam magamban, és eltűnődtem, ha így hívják (hívták) ezt a dombocskát, akkor miért itt van és miért nem Kerekegyházán? Ha meg nem ott van, hanem itt, akkor miért így hívják? Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, egy kicsit utánanéztem. Böngésztem az internetet, de semmi. Átnéztem egy pár könyvet, mígnem az egyikben (melynek címe: Törökszentmiklós története), a földrajzi helyeknél találtam a következőt:

„Kerekegyház: A Törökszentmiklóstól délre, a Tiszatenyőről Kengyelre vivő út jobb oldalán, a határon lévő Kerekegyháza halommal azonosítható korai, idővel pusztásodó település. Névalakja kör alakú templomot jelöl, ami a tatárjáráskor elpusztulhatott. A török defterek pusztaként említik, 1724-ben Almásy János szerezte meg. Története megírását nehezíti, hogy két ilyen nevű település is volt Külső-Szolnok megyében, és elkülönítésük problematikus.
Talán e helyre vonatkozik, hogy Kerekegyházi Gergely, Kerekegyháza faluja felét, kúriával, jutalmul Dávidházi Istvánnak és utódainak adta örökbe 1481-ben. Mivel Gergellyel a család 1484-ben kihalt, birtokai többi részét, I. Mátyás, Kisvárdai Aladárnak és Brezai Horváth Jánosnak adta. A másik Kerekegyháza a Vezsenyiek majd a Kinizsiek birtoka, ami Tiszakécske, Tiszasas, Tiszakürt és Tiszaug táján is fekhetett.”

Ezek szerint, a környékünkön, nem is olyan messze, valamikor feküdt egy település, melynek nem volt olyan szerencséje, mint például Kengyelnek, így valószínűleg a történelem háborúi, pusztításai eltörölték a föld színéről.

Ha már kezemben tartottam ezt a könyvet kicsit átlapoztam, hátha találok még valami érdekeset. Az írásból kiderült, hogy az Almásy uradalom legnagyobb bevételét a kengyeli földek jelentették, és nagyon jól jövedelmezett például a kengyelpusztai Derzsigát korcsma is. Méghozzá évi 1350 forintot. Hogy ez mikor volt? Az 1800-as évek elején. Rögtön a századforduló után.

Még jobban elmélyültem a könyvben, hátha találok még utalást az ősi fogadóra. Meg is lett, ugyancsak a földrajzi helyeknél. Gyilkos-lapos: az 1878-ban szervezett törökszentmiklósi néprajzi tábor töredékes feljegyzései szerint gyep, a Derzsigát mellett, ahol volt egy korcsma (népi nevén „körü szaros korcsma”) ahová a betyárok jártak inni és ott sok gazdag embert meggyilkoltak. Földrajzilag nem lehetett azonosítani. Talán azonos azzal a térséggel, melyen az 1883. évi katonai térkép a Kuczori csárdát névszerinti megírással tünteti fel, a névmegírás alatt a következő kiegészítéssel: „Kerü szaros”.

A Derzsigát és a Gyilkos-lapos, mint tudjuk, Kengyel és Szandaszőlős határánál helyezkedik el. Így talán nem meglepő, hogy Tiszai Lajos Szolnokország című könyvében találtam a következő, ide illő történetet:

„Gyermekkorom gazdagságától nagyon messzire van a mai élet. Rejtély számomra, hogyan tudhatott annyit a világról, a hazáról a szolnoki napszámos, a szandai kapás, a kengyeli arató, az epresparti juhász, hiszen hétköznapjaikat járóföldnyi vidéken élték. A nótáink is a kézközelben lévő földekhez, fákhoz, virágokhoz kapcsolódtak. A szerelempatak a kengyeli partok alatt folyt, ibolyával »Kis-Rákóczi« volt körülvéve, a szandai menyecskének nem volt párja a világon, s természetes, hogy nekünk a Bagimajor vitorlája forgott szépen, őröltette a búzát. A mese olyan volt, akár a kenyér. Ez is jutott azért minden napra, meg amaz is. A kenyér az apák munkája után, a mese meg az öregek szájából. Valami íratlan szabály mozgatta az öregek tudatát, hogy mielőtt »elmentek« volna, mindent elmondjanak a világról, amennyit csak tudtak. A mesék a környékbeli nevekhez, füvekhez, fákhoz, vizekhez kötődtek, s valószerűek voltak, hinni lehetett bennük. Nagyapám váltig állította, neki még a nagyapja beszélte, hogy a kengyeli lapos Szanda felőli partján egy csárda volt, amelyiknek gádora alatt Petőfi is szalonnázott! »Menjetek csak, túrjátok meg a bokrok között a földet, ott vannak a laposi csárda téglái.« Csapatostól szaladtunk. Téglát, cserépdarabokat, elrozsdált lókaparót, miegyebeket leltünk a bodzabokrokkal benőtt helyen. Másnap mondtuk Orosz György tanító úrnak, mit találtunk a túri út mellett. Lehetséges, hogy így volt, kisfiam, mert Petőfi Sándor Nagyszalontáról jövet itt szekerezett Mezőtúr meg Szolnok között – mondta tanítónk, s attól kezdve, amikor csak tehettük, beültünk szalonnázni a bodzabokrok közé, a hajdani csárda romjaira.”

Hát ez sem egy mai történet! Hiszen már az Orosz György utcanévről sem jut eszünkbe az egykori szolnoki tanító úr. A kengyelpusztai Derzsigát korcsma pedig… hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. Vagy mégis?

Szerző: Csibrány István

Aranykalász

A csikó

Napjainkban a lovassport, mintha kezdene újraéledni Kengyelen. Azért írom, hogy újra, hiszen községünkben már szinte hagyománya van e nemes állatfaj tartásának, tenyésztésének és a tenyésztés csúcsán álló egyedek megmérettetésének.

Hallottunk már a környéken volt uradalmak méneseiről, istállóiról, gyönyörű és kiváló versenyparipáiról, de ebben az írásban most nem ezekről szeretnék írni. Az a ló, amelyről itt szó lesz, egy nagyon nehéz időszakban, egy világégés utáni, újonnan alakult, szegényes kis faluból indult a fővárosba és próbált meg bekerülni a versenypálya legjobbjai közé. A II. világháború után is voltak sikereink. A volt Harkányi istállóban, a Dózsa téesz ménesében több díjnyertes példányt neveltek. Viszont közvetlenül a háború után, egy magánembernek Pesten lovat futtatni – szerintem – nagy szó volt.

Járatás

Lipcsei József nevét biztosan sokan ismerik, főleg az idősebbek közül. Sokak fülében ismerősen cseng a Lipcsei kocsma elnevezés. A régi futballrajongók is felkaphatják fejüket, hiszen Józsi bácsinak oroszlánrésze volt a kengyeli sportpálya és futballcsapat létrehozásában. Azt viszont már kevesen tudják, hogy őt választották 1946-ban községünk első főbírájává. Ezekből is láthatjuk, milyen sokoldalú ember volt, mégis fő foglalkozásának az italmérést választotta, mert mindig szeretett emberek közt lenni. Már 1945 előtt is ezzel foglalkozott a volt Római Katolikus Körben, majd házát, az Áchim úton, úgy építette, hogy abban helyet kapott a kocsma is. A kocsmához viszont kellett egy lovaskocsi, hiszen a bort Tiszaföldváron lehetett legközelebb beszerezni.

Aranykalász

Az első lovat Mancinak hívták. Akkoriban ritka volt a két lovas fogat, gyakran lehetett látni, főleg földművelésnél, hogy egy lovat és egy tehenet fogtak egymás mellé. Lipcsei bácsi is alig várta, hogy 1945-ben megszülessen Manci csikója, Aranykalász. A kis jövevény gyorsan erősödött. Szép küllemű jó állású növendék serdült belőle.

– Meglátjátok, versenyló lesz! – mondogatta büszkén gazdája a pulthoz látogató ismerősöknek. Persze, ezt ő sem gondolta komolyan.

A kocsma már akkoriban is jó üzletágnak számított, ezért egyre több hordót kellett szegény Mancinak húznia. éppen ideje volt már, hogy Kalász is besegítsen. A vendégek viszont egyre többen kérdezgették:

– Jóska bácsi, mi lesz már a versenylóval? Mikor fog indulni? Hol lesz a futam? Kengyel és Földvár között?

Jóska bácsi eleinte csak pironkodott. úgy tett, mint aki nem hallja a nagy zsivajban. Egy idő után azonban megunta és büszkén rávágta:

– Pesten! Pesten fog indulni!

– Eszednél vagy? – fogadta a jó hírt Juliska néni, a felesége.

– A Manci nem fogja egyedül bírni! Meg egyébként is, hogy akarod elintézni?

– Majd megoldjuk valahogy. – válaszolta a rá jellemző magabiztossággal a férj.

– Majd írok a Miskának.

Régi képek – Karácsony

Történetet sajnos nem tudok. A személyekből is csak egyről tudom, hogy a kengyeli állami iskola első tanítónője volt, Sárika néni. Férjével – Szalay Istvánnal – ketten voltak az első tanítók a kéttantermes épületben, amely a mai sarki épület. Az iskolának akkor még nyitott, boltíves folyosója volt (a képen jól látszik), de erre már nagyon kevesen emlékeznek, hisz réges-rég befalazták.

 

Szerző: Csibrány István

Képrejtvény

Az alábbi két kép szinte majdnem azonos. A figyelmes szemlélődő számára azonban feltűnhet, hogy közöttük számos apró eltérés van. De vajon mennyi? Megfejtés: 65, azaz hatvanöt év.

 

A következő két kép viszont már igazi profi megfigyelőknek való, ugyanis sokkal több az eltérés közöttük. Évben mérve: kb. 100.

 

Szerző: Csibrány István

Kengyel címere

Kengyel címere

A címer egyszerű – fekete vonallal három részre osztott – pajzsalak.

A bal felső vörös mezőben fehér unikornis (egyszarvú) fekete kontúrvonallal az ősi Szapolyai család címerállata. A régi nemesi birtokot jelképezi, mivel a XV–XVI. századi Kengyel e család birtokaihoz tartozott.

A jobb felső zöld mezőben barna törvénydombon (kurgán) ezüstpallost tartó jobb kar fekete kontúrvonallal az ítélőszék jelképe. Ez egyben utalás a falut körülvevő kunhalmokra is.

Az alsó kék mezőt vízszintes irányban futó ezüst hullámvonal, fekete kontúrokkal, osztja ketté. Az alsó részben fehér körben barna szélmalom, fekete kontúrokkal (ez egyértelmű). A felső rész tiszta kék. A kék mezőben hullámos ezüstvonal a Tisza jelképe, melynek a partján (szabályzása előtt) helyezkedett el Kengyel.

Szerző: Csibrány István

Egy falusi tanító nagy tervei, avagy hova lettek a kastélyok?

Szalai István

A tanítás, a pusztakengyeli állami népiskolában 1932. október 11-én is a nemzeti imával kezdődött. A tanító már kora reggel átsétált a szomszédos kétszobás szolgálati lakásából, a téglából épült, nagy ablakos, levélcserép tetős, vörösfenyő padlóval burkolt épületbe. Közben az előtte álló nap feladatain gondolkodott: a falusi tanító élete komoly szolgálatot jelentett. Középkorú ember lévén, még emlékezett, milyen nehéz körülmények között tanított pályája elején, a földpadlós, szegényes felszereltségű vályogházikóban. Az elmúlt években azonban mintegy ötezer falusi, tanyasi tanterem épült Magyarországon, egységes, korszerű típustervek szerint.

E kedd reggelen a tanító – a nemzeti ima szavalása közben – végigpillantott a különböző korú gyermekeken. Látta szemeikben: értik és tisztelik a magyar nemzeti jelképeket. Meg volt győződve, szilárd értékrendet kapnak iskolájában útravalóként.

Szalai István tanító úr eltűnődött. Művelt ember volt, de ekkor még nem tudhatta, hogy ezen a napon hunyta le szemét örökre gróf Klebersberg Kunó. Az ő páratlan életműve tette lehetővé az egyszerű néptanító és a gyermekek életének gyökeres változását. Klebersberg tízéves minisztersége alatt, kiemelkedő programot valósított meg. Művelődéspolitikai eredményei összefüggtek rendkívüli költségvetési lehetőségeivel, mégis pályájának és tevékenységének megalapozását a kultúrfölény-elmélet jelentette. A kultuszminiszter felismerte: a Trianon utáni zűrzavaros helyzetben, a kitörési pontot a kultúra és a tudás megerősítése jelentheti. Híres mondása: „…ne feledjük, hogy a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá”.

Az 1920-as évektől Magyarországon az egyházak szerepvállalása az oktatás terén minden szinten megnőtt. A vasárnapi templomba járás a tankötelezettség része lett. Az 1924-es törvény szerint pedig a középiskolák céljai közé bekerült a valláserkölcs terjesztése. Ebben az időszakban kezdődtek el a szülői értekezletek, a tanulmányi versenyek, ekkor indultak a pályaválasztási tanácsadók, a rádióban pedig a szülők iskolája és az egészségügyi műsorok.