Néhai Palotai Mihály visszaemlékezéseiből.
Forró nyárutó, vagy fülledt ősz elő, ahogy tetszik, de nagyon meleg volt az biztos. Nagy volt a csend, és egyben nagy volt az elkeseredés. Egyrészt az elhúzódó háború miatt, másrészt az egyre nagyobb nyomor miatt. A csendben azonban mindenki érezte, hogy valami készül. Az emberek egymás között suttogták: „jönnek az oroszok”.
A szovjet csapatok közeledésének hírére a falu körül gazdálkodó nagybirtokosok, családjaikkal együtt, elhagyták otthonaikat. Állataikat elhajtatták, értékeik egy részét magukkal vitték, amit nem tudtak, azt elrejtették vagy bizalmasabb béreseikre, cselédeikre bízták. Ekkor még reménykedtek a visszatérésben. Ugyanígy nyugatra távoztak a birtokok gazdatisztjei és a község közigazgatásának java része. Ebben az időben id. Csiga Miklós volt a községi bíró. Rajta kívül Kovács Balázs községi hajdú (dobos) és jó apám, id. Palotai Mihály irodatiszt képviselték a falu vezetését. Menner jegyző feleségével és három gyermekével szintén elmenekült. Ugyanígy tett a csendőrség állománya. Az utolsó ember, aki október 7-én délután Szolnok felé távozott, a községi csendőrőrs parancsnoka, Kovács Sándor.
A rádió még mindig azt hangoztatta, hogy megállítják és visszaverik az oroszokat, de már egyre kevesebben hittek neki.
Tehát magára maradt a falu. A munka azonban az utolsó percig folyt. A volt aratók szállították haza a földekről, amit még tudtak (szalma, törek stb.). Nagyobb riadalom akkor keletkezett, mikor október 7-én délután jött a mozgósítás híre. Apám intézkedett. Elsőként fiát, vagyis engem mozgósított, miután a hírt kidoboltatta, hogy 8-án reggel 7 órára minden 18 és 60 év közötti férfi jelentkezzen a törökszentmiklósi katonai parancsnokságon.
Mivel ekkor már vonatközlekedés nem volt, csoportokba verődve gyalogosan indultunk útnak, kb. 70-80 fő. Az országúton német katonák száguldoztak motorokkal, kocsikkal, de egyik sem állt meg, csak integettek Miklós felé. Tenyőnél egy pár ember közülünk meggondolta magát, és kis csoportban, a szántóföldeken keresztül, visszaindult Kengyelre. Utóbb elmondták, hogy Gyáros-majorban már orosz járőröket láttak, így a bokrok közé húzódtak, és csak este folytatták útjukat. Mi többiek délután értünk Törökszentmiklósra, de mivel parancsnokságot már nem találtunk, indultunk vissza, szintén gyalog. Öreg este lett mire Tenyőre értünk, és bezörgettünk a pékhez. Ott aludtunk a kemence melegében, szorosan egymás mellett, mert mi sokan voltunk, a pékműhely meg kicsi volt.
Később apám elmondta, hogy 8-án délután 4 óra körül értek Kengyelre az első orosz járőrök, akik lovakat kerestek. A faluban azonban nem sokat találtak, hiszen összesen 8-10 darab volt. Egy fiatal orosz katona az Ady Endre úton „zsákmányolt” egy betöretlen csikót, melyet, hátára pattanva, nem igen tudott irányítani, és a ló megindult vele a lapos felé. A legelőre érve azonban lövések terítették le lovat és lovasát, melyeket a Károly-majorban meghúzódó német katonák adtak le.
Másnap, azaz 9-én hajnalban indultunk haza Tenyőről. A géppuska sorozatokat és egyes lövéseket már hallottuk messziről, de mi csak mentünk elszorult szívvel, azon töprengve, vajon mi történhet Kengyelen? Montagh-major bejárójánál láttuk meg az első elesett magyar katonát. Le volt vetkőztetve és gatyában, mezítlábasan feküdt az árokparton. Meg voltunk rendülve. Átérve a vasúti átjárón, orosz katonák tartóztattak fel minket. Az egyik „davaj csaszi” és „davaj” szavak kíséretében elvette az órámat és a bőrkabátomat. Mást nem is kérdeztek, tovább engedtek. Ki-ki a maga háza tája felé indult. Én az orvos lakás és a piactér mellett elhaladva, a Kossuth- és Szabadság út kereszteződésében lévő házunkhoz siettem. Udvarunkon feküdt, a kút mellett, egy másik halott magyar katona. Később a szomszédok mondták, hogy Kenyeres volt a neve. Apám eltemettette.
Szovjet katonák tömegesen egyelőre nem jöttek a faluba, mivel itt már semmi ellenállás nem volt. Mezőtúr felől érkezve, az országúton ketté váltak. Egyik szárnyuk Törökszentmiklós felé haladt, a másik Martfű felé sietett, a tiszai átkeléshez. Az átkelést a németek mindenképpen meg akarták akadályozni, és egy ellentámadással kb. Mezőtúrig vetették vissza az oroszokat. Ebben az időben Kengyel egy részét német motoros egységek lepték el, és a laposon is megjelent pár darab harckocsi. A szovjet arcvonal azonban hamar rendeződött, és újra megindult a támadás. Október 10-én késő délután már a falu előtt, a vasúti töltés mentén, rendezték be állásaikat. A német egységek, vegyesen a magyarokkal, a község nyugati oldalán húzódó partvonalon helyezkedtek el. Így aztán Kengyel igazi harctérré változott. A lakosság félelmében elbújt, ki hová tudott. Voltak akik pincékbe, de akinek ott nem jutott hely az is a házának legeldugottabb részébe húzódott.
A németek a faluban több géppuskafészket alakítottak ki. Egyet például a csendőrlaktanya padlásán, egy másikat a református templom tornyában, mely jelentősen meg is rongálódott a harcok folyamán.
Este kezdődött a tűzharc, mely kisebb nagyobb szünetekkel kb. reggelig tartott. Az éjszaka folyamán az oroszok benyomultak a faluba, és melléképületekben, istállókban húzódtak meg. Reggel még két német (vagy magyar) tank feljött a lapos felől. Egyik a Petőfi úton. Ez a Kossuth út kereszteződésben megfordulva beletolatott a sarki házba, aztán visszament a lapos felé. A másik a Hunyadi úton nyomult fel, és lövéseket adott le az egyik ház melléképületére, ahol ellenséges katonák húzódtak, majd ez is visszatolatott. Október 11-én már csak annyi történt, hogy a német csapatok szép csendben elvonultak a falu alól. Később a cseberéri tanyákon élők mesélték apámnak, hogy pár magyar katona fegyverét letéve, visszaindult Károly-majorból a falu felé. A lapos közepén jártak, mikor lelőtték őket. Hogy melyik fél, azt nem tudni.
A további napok igen zűrösek voltak. Az egyik napon pl. jöttek a románok. A korábbi bajtársak most mint ellenség jöttek. Nekik kellett volna biztosítani a tiszai átkelést. Hozzánk is jött egy román őrnagy, akivel franciául tudtam beszélni. Mondta, hogy a magyarok csak most tértek észhez, és hogy Horthy ki akarna lépni a háborúból, de a németek ezt nem engedik, túszul tartják Miklós nevű fiát, akit egy szőnyegbe csavarva loptak ki a palotából Skorzeny emberei. Így Horthy keze meg van kötve.
Na, de az őrnagy még be sem rendezkedett a lakásban, ismét jöttek a németek. Előbb a vadászrepülők, amelyek bombákat dobtak az országúton vonuló orosz szekerekre. Akkor láttam, hogy mit tud tenni a halálfélelem. Az előbb említett román őrnaggyal a házunk utcai kerítésén belül álltunk, és beszélgettünk. Amikor a bomba nagyot durrant az őrnagy helyből egyetlen lendülettel átugrott a kb. 1,6 m-es kerítésen és belehasalt az árokba. A bombatámadásban megsérült az orvos lakás, a jegyzői kirendeltség és az állami iskola épülete. Megrongálódott több szekér, és meghalt egy orosz katona, akit ideiglenesen a piactér végében temettek el. A repülők után jött a gyalogság Harkányi-major felől, és kiszorította a románokat a községből, akik Szolnok felé menekültek. Mindez október 17-én történt. A német alakulat egy leszakadt, hátra maradt kisebb csapat lehetett. Másnap délelőtt ismét megjelentek az oroszok, tömegesen. Úgy jöttek, amint a jégverés, vagy a nyári vihar szokott, nagyon gyorsan, és nagyon sokan. Ezek nem is állapodtak meg a községben, mentek tovább a Cseberér irányába, Szolnok felé, de közben állandóan Berlint emlegették. A parancsnokuk beszélt apámmal, persze én voltam a tolmács. Mondtam is neki, hogy Berlin még nagyon messze van, mire ő: „nyicsevo, Berlin kaput!”. Utánuk aztán megint visszajöttek a németek, majd ismét az oroszok. A helyzet csak a következő hét keddjén, október 23-án stabilizálódott, akkor véglegesen megszállták a községet az oroszok, és letelepedtek. Nálunk rendezték be a parancsnokságot. Egy őrnagy volt a parancsnok, aki apámat bízta meg a község további vezetésével.
Szerző: Csibrány István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése