2014. február 1., szombat

Híres kengyeli festmények

Csók István munka közben
Csók István (1865-1961) festő, grafikus. Hosszú pályája során egyike volt a legtöbb hazai és külföldi elismerést, díjat nyert magyar festőknek. Volt Képzőművészeti Főiskolai tanár és a Szinyei társaság elnöke is. Nevét, mely mondhatni világhírű, biztosan sokan ismerik Kengyelen. Biztosan sokak előtt felsejlik egy-egy híres képe, mint például az „Úrvacsora”, a „Szénagyűjtők”, az „Árvák” vagy a „Keresztapa reggelije”. Arra azonban kíváncsi lennék, mennyien tudják, hogy munkásságának egy szakasza Kengyelhez köthető. Azaz, Pusztakengyelhez. Erről tanúskodott Székesfehérváron, a közelmúltban megnyílt életmű-kiállításának egyik újdonsága, mely a harmincas években Pusztakengyelen festett művek pompás sorozata volt.
Csók 1934 és 1944 között, egy évtizeden át töltötte a nyarakat a pusztakengyeli Lederer-kastélyban. Mostani ismereteink szerint mintegy húsz alkotást köthetünk e kapcsolathoz, de a visszaemlékezések szerint egykor a harmincat is meghaladta a kengyeli művek száma. A család mindig is művészetpártolói hajlamáról volt híres. Nem csoda tehát, hogy Lederer Anna, férjével együtt úgy döntött, hogy gyermekeik portréját Csók Istvánnal festetik meg. Csók ekkor tájt igyekezett arcképfestőként is elismerést (és ezzel együtt jövedelmező portrémegrendeléseket) szerezni. 1932-ben litográfiai sokszorosításban közreadott Züzü-ciklusa pedig a gyermekportré legavatottabb hazai mesterévé tette. Így az Ungár család, mondhatni, a műfaj legjobb képviselőjéhez fordult. Az 1934 augusztusa és szeptembere között heteken át készülő festmény kivitelezése nem volt egyszerű a hosszú modellülést nehezen viselő gyerekek miatt. Csók minden módon igyekezett lekötni a kisfiúk figyelmét, festés közben a Dzsungel könyvét mesélte, a szünetekben pedig szívesen sakkozott velük. A zöldellő kastélykert háttere előtt megjelenő kék-vörös csíkos zakót viselő gyermekek színpompás együttese egyike Csók legszebb gyermekportréinak.
Gyuri és Öcsi, 1934
Az elkészült kettős képmással vélhetően a szülők is elégedettek voltak, mert hosszabb távra is megegyeztek a festővel. Megállapodásuk szerint a művész meghatározott összegű évjáradékot kap a családtól, cserébe nyaranta teljes ellátás mellett néhány hetet tölthet kastélyban, ahol 2-3 művet fest vendéglátóinak. E nagyvonalú mecenatúra igen előnyös volt Csók számára, aki elismertsége ellenére állandó anyagi gondokkal küzdött. A két család a kengyeli nyaralásokon kívül is tartotta a kapcsolatot, Bajzai utcai pesti lakásuk ugyanis csupán pár háznyira volt Csók fasori műtermétől.
A kengyeli birtok ideális környezetet és számos festői témát nyújtott Csók számára. A századfordulón épült kúriát hatalmas park övezte, rendezett virágágyásokkal, rózsalugasokkal. A kastélykert nevezetessége volt a nagyméretű medence, amelynek vizében nyaranta hűsölhettek a ház lakói és vendégeik. 1938-ban Csók e medence partján napozó fiatal lányt (Lederer Anna unokahúgát, Csázy Máriát) is megörökítette.
Fürdőruhás nő parkban, 1936
A napfényes életkép rokona Csók ekkortájt festett strandképeinek, amelyekhez hasonlóan ez is egy új életeszményt, a napfürdőzés újszerű divatját idézi meg. Az arisztokrácia „édes élete”, egy letűnt világ polgári  miliője jelenik meg azon a bensőséges családi képen, amely a kengyeli kastély szalonját örökíti meg. A napfényes szobában a nagycsalád tagjai zongoráznak, sakkoznak, olvasnak, együttesük derűt és békességét sugároz. A szoba berendezése mentes minden hivalkodó külsőségtől, szobája falát a nagyapa, Léderer Károly portréja ékesíti. Az 1930-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt családalapító posztumusz képmását szintén Csók festette meg még 1935-ben. Fehér öltönybe öltöztetett elegáns modelljét a birtok egyik közkedvelt pihenőhelye, a rózsalugas színpompás háttere elé helyezte el.
Társaság a szalonban, 1940
A kengyeli nyarak jelentőségét mi sem bizonyítja jobban Csók életművében, minthogy 1935-ben önarcképét is ott festette meg. Életművében az önarckép műfaja viszonylag ritka, ugyanakkor igen hangsúlyos. Első átgondolt önarcképét 1905-ben Párizsban festette (Műteremsarok), ezt követően a firenzei Uffizi világhírű önarckép-galériájának felkérésére örökítette meg saját vonásait 1912-ben és ezt követően csak a kengyeli nyarak hatására fordult újra (és immár utoljára) a műfaj felé. A kengyeli önportré abban a tekintetben is egy átgondolt program részének tekinthető, hogy párizsi és firenzei előzményeihez igazodva ezúttal sem pusztán saját vonásainak megörökítése a cél, hanem egyfajta „ars poetica” megfogalmazása. Ahogy a Műteremsarok és az Uffizi-önarckép is, úgy ez a képmás is a festőmesterségről magáról vall. Középpontjában az alkotás aktív folyamatában lévő művész jelenik meg, a mű „teremtésének” pillanatában. Színtere a kengyeli virágos kert, hátterében a nyári pavilon árnyékában hímző Lederer Annával. Csók úgy tűnik fel, amint éppen ezt a látványt festve egy pillanatnyi szünetet tartva felénk fordul. Az örökifjú művész égszínkék zakójában, sárga szalmakalapjában e világi Paradicsom vendégeként ábrázolja magát.
Önarckép rózsalugasban, 1935

Forrás: Révész Emese: Egy „vén barackfa” meséi

Szerző: Csibrány István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése