Régi történetek – Kengyel-szigeti hétszilvalekváros bukta

Pusztakengyeli csikósok

Az 1700-as évek elejétől, lakatlan vidékünk, a zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család birtokába került. Almásy gróf tudatosan alakította birodalmát, melynek központja a középkori Balaszentmiklós helyén kezdett új életet. Az ország más részeiből telepített ide lakosokat, akiknek szerződés keretében bérbe adta földjeit. Az évszázad végére már egész szépen benépesült a környék.

A család számára legnagyobb jövedelmet a pusztakengyeli földek bérleménye hozta. E terület egyes részeit Almásy gróf mégis magának tartotta, ilyen volt például a Kengyel-szigeti legelő, melyen az uradalom szilaj ménesét tartották. Egy időben Nagy Mátyás volt a számadó csikós, de több rendbeli lopás miatt pandúrokkal vitette el a gróf, és a debreceni városi tömlöcben végezte.

Kemény idők voltak azok! Betyár kemény idők! Megbízható és erős kezű ember kellett. Így esett a választás Karantsi Ferencre, aki a XIX. század elején, hosszú időn keresztül végezte munkáját Kengyel-szigeten becsülettel, csikós bojtárjaival együtt.

Eddig a valóság. De hallottam egy történetet, mely a fenti időkben röppent fel, és még a XX. század elején is beszélték Pusztakengyelen. Apáról fiúra, akarom mondani anyáról leányra szállt.

A történethez tudni kell, hogy abban az időben Kengyel-szigeten volt hét vadszilvafa. Elég csenevész fák voltak, hiszen idős koruk ellenére nem tudtak rendesen fejlődni, mivel a lovak mindig dézsmálgatták leveleiket, ágaikat, főleg a fiatal hajtásokat szerették. Egyszer egy napon a bojtárok, mikor a ménest mozgatták, valami furcsaságot vettek észre. A parton az egyik fa körül husángok voltak leszúrva, közibük pedig szúrós ágak tekergetve, mintha egy kezdetleges kerítés lett volna. Kérdezték is este a gazdát, hogy tud-e a dologról.

– Ehh! Asszonyi hóbort! – felelte Karantsi. A legények Karantsinéra néztek, akinek az volt a szokása, hogy míg a férfiak az asztalnál falatoztak, ő a kemence mellett vacsorázott a padkán ücsörögve.

– Lekvár lesz! – szólt szűkszavúan az asszony, de fel sem nézett a fatányérból.

– Mi? – kérdezte tágra nyílt szemmel az egyik pödrött bajszú csikós.

– Lekvár! – emelte fel a hangját a tűzről pattant menyecske.

– Abbú? – álmélkodott egy másik legény.

– Abbú! – válaszolt a fehérnép, s jelezvén, hogy a téma le van zárva, felállt, s kivitte a maradékot a két komondornak. Az sem zavarta, hogy a férfiak éktelen hahotázásban törtek ki.

Eltelt egy év. Már mindenki elfelejtette az iménti beszélgetést. Aztán egy szép szeptemberi este újra vacsorához gyülekeztek Kengyel-sziget csikósai. Ahogy közeledtek a kis nádtetős házhoz, már messziről megcsapta orrukat valami finom illat. Lehajtott fejjel egymás után léptek a házba, azt fürkészve, vajon mi lehet a vacsora. A babgulyás után az asztal közepére került fonott kosárból, aztán mikor a csikósné széthajtotta a vásznat, kiderült, hogy honnan a jó illat.

– Szilvalekváros bukta! – mondta jókedvűen Karantsiné, és még szélesebb mosolyra fakadt, mikor az elképedt férfiarcokat meglátta. Hogy ízlett-e a bojtároknak a bukta? Erről elég csak annyit tudni, hogy másnap már mind a hét vadszilvafa be volt kerítve, és attól kezdve nem hogy legelni, de még a közelükbe sem mehetett egyetlen paripa sem.

Hát ennyi a „Kengyel-szigeti hétszilvalekváros bukta” története, mely ezután rendszeres étek volt a csikósok étlapján, és receptje anyáról leányra szállt a pusztakengyeli határban.

Szerző: Csibrány István

Volgamenti hérics

Hérics

Botanikai szenzáció, olvashattuk hétvégén az újságban. A volgamenti hérics (Adonis volgensis) új élőhelyére bukkantak Kengyel határában. A Magyarországon fokozott védelem alatt álló növényre egy vadőr bukkant még a tavasszal, és ő hívta fel rá a botanikus szakemberek figyelmét.

Hazánkban Csorvás után Kengyel a második ismertté vált természetes előfordulási helye a volgamenti héricsnek. Közép-Európában, a csorvási és kengyeli termőhelyen kívül csak Kolozsvár közelében, valamint a Kárpáton túl, Jászvásár környékén ismertek állományai.

A növényt Magyarországon 1935-ben fedezték fel Herkner Zoltán vasúti főmérnök segítségével, ő figyelt fel a vonatból a nagy sárga, feltűnő virágaira a Csorvás Orosháza vasútvonalon. Néhány példányt elküldött a Magyar Nemzeti Múzeum növénytárába Jávorka Sándor akadémikusnak, aki a dél-orosz, nyugat-szibériai sztyeppékről ismert, volgamenti héricsnek azonosította a fajt. Feltételezik, hogy több más termőhelye volt még ebben az időszakban a Dél-Tiszántúlon, melyek közül a pusztaföldvári, kunágotai, illetve hódmezővásárhelyi állományok váltak ismertté az 1960-as években, ezek azonban később megsemmisültek.

Az Országos Természetvédelmi Hivatal 1971-ben nyilvánította védetté az akkor még volgamenti hérics néven ismert növényt. Az 1990-es évek elején botanikusok újból elvégezték a növény rendszertani besorolását, és megállapították, hogy amit addig volgamenti hérics néven ismertünk, az valójában erdélyi hérics (Adonis transsylvanica). Az egyedekre és a területre vonatkozó országos védettség továbbra is változatlanul fennmaradt.

A hérics botanikai jellemzése a következő: fészkes virágzatú, főgyökér rendszerű, sziromlevele sárga, nagysága kb. mint a margaréta, dudvás szárú, szárán többfelé indul a virág, tőelosztással történik a szaporítása. A növény értéke a gyökerében rejlik, amely mind állatoknál, mind embernél káros daganatok, gennyesedések elhajtására, megszüntetésére szolgáló alapanyagot tartalmaz. Virágzása kora tavasszal, az ibolya nyílása előtt, vagy azzal egy időben történik.

Szerző: szabózé

Régi képek – Aranyvonat

A most következő képek nem Kengyelen készültek, de nem is túl messze. Mindjárt itt a szomszédos településen: Tiszatenyőn, amit akkor még Pusztatenyőnek hívtak. A fotók az Aranyvonat 1938. július 4-i pusztatenyői tartózkodását örökítették meg.

   

Mi is volt az Aranyvonat? Forrás: http://katolikus.hu

„A Szent Jobbot 1938-as országjáró körútján szállító vonat. A püspöki kar 1937.III.17-i közös pásztorlevelében hozta nyilvánosságra szándékát, hogy a Szent Jobbot körülhordozza Magyarországon Szent István király halálának 9. centenáriuma alkalmából. A Szent István-év ünnepi eseménysorozatába illeszkedtek az Aranyvonat tömegeket megmozgató útjai.
Az Aranyvonat egy vontató mozdonyból és 5 pullman-kocsiból állt. Két 4 tonnás termes kocsi fogta közre az ereklyét szállító, bizánci stílusban díszített aranykocsit, amit a MÁV egy 4 tengelyű szalonkocsijából alakítottak ki Urbányi Vilmos és Márton Lajos tervei szerint. A kocsi (arany, ezüst, bíbor és zöld színű) külső oldalait függőlegesen futó ornamensek tagolták mezőkre; ezeket a magyar szentek – István, Gellért, Imre, Gizella, Margit, Mór, László, Erzsébet – egészalakos képei díszítették. A kocsi tetején 4 imádkozó angyal között a Szent Korona nagyított mását helyezték el, amit este kivilágítottak. A kocsi belső tere 3 részre tagolódott: a szolgálaton kívüli koronaőrök tartózkodási helyéül szolgáló 2 kisebb terem fogta közre az ún. dísztermet. Ennek közepén egy rezgéscsillapító-rugós állványon nyugodott az ereklyetartó. Az emelvényt címeres brokát terítővel takarták le; a díszterem oldalfalait és padlóját vörös bársony, mennyezetét fehér selyem borította. Az ereklyét reflektorok világították meg. A díszterem eltolható oldalfalakkal készült (szabad nyílásmérete: 1790x3300 mm), lezárására aranyozott keretekbe foglalt 3 részes üveg tolóajtó szolgált. A mozdony elején bronz babérkoszorú és olajág volt, amit este kivilágítottak, s esetenként Szent István képével és nemzeti zászlókkal is kiegészítették.
Az Aranyvonatot minden útjára elkísérte Mészáros János budapesti érsek helytartó, a Szent Jobb őre, 4 irgalmasrendi szerzetes, akik a körmenetekben az ereklyét vitték, és a koronaőrség 16 tagja, Pajtás Ernő őrnagy, illetve Máriássy László ezredes vezetésével.
Alkalmanként ünnepélyesen búcsúztatták és fogadták budapesti főpályaudvarokon az Aranyvonatot. Útvonala mentén a vasúti őrházakat és állomásokat földíszítették, a falvak népe templomi zászlók alatt, körmenetben vonult ki az állomásokra. A vármegyék határán küldöttség várta az Aranyvonatot, amely a városokban néhány órát, a közbülső állomásokon pár percet tartózkodott. Az 1938-as nyári mezőgazdasági munkák miatti szünetet kivéve minden héten 1-3 napos utakon járta az országot.”

A képek Csibrány István gyűjteményéből származnak.

Szerző: szabózé

Régi történetek – Stáci bácsi és a vadászrepülő

Ehhez a történethez is vissza kell mennem egy kicsit az időben oda, amikor még a németek regnáltak Magyarországon. Mint már említettem a pusztakengyeli jegyzői kirendeltség 1928-ban létesült. Jegyzője egy Männer Károly nevű tisztviselő volt. Nos ez a jegyző Pusztakengyelen nősült, és az állomásfőnök egyik lányát vette feleségül. Az állomásfőnököt (akkoriban elöljáró) Kiss Józsefnek hívták, aki később postamester is lett, és akit a községben mindenki Stáci bácsinak hívott, az állomás (statio) szóból kiindulva. Szóval Stáci bácsi szerette a társaságot, a bort, a lányokat és minden újdonságot. Ezzel együtt igen kíváncsi ember volt, és ezt nem bűnéül rovom fel, inkább dicséretére legyen mondva. Kíváncsisága miatt néha még bajba is került.

Történt egyszer, hogy egy német vadászrepülő a Harkányi földön, a vasút túloldalán, a Montágh és Harkányi bejáró közötti sík területen (ma erdő) kényszerleszállást hajtott végre. Amíg a pilóta – Helmut – mentésre várakozott, megismerkedett az állomásfőnök-postamesterrel, majd telefon és egyéb ügyei intézése közben megismerte Stáci bácsi családját is. Jó pár nap telt el amire Németországból megérkezett a mentés, így Stáci bácsi és a német között igen jó viszony alakult ki. Amikor megjavították a gépet, és már csak a kipróbálása volt hátra, Helmut felajánlotta Stáci bácsinak, hogy elviszi egy sétarepülésre. Stáci bácsi természetesen benne volt a dologban.

Fel is szálltak sikeresen és gyönyörű szabályos köröket írtak az égre. Ám egyszerre csak a repülő feltartotta az orrát, és meredeken emelkedni kezdett. Annyira, hogy lentről már csak jó két arasznak látszott, majd lenyomta az orrát, és zuhanórepülésben jött lefelé. A mutatvány szemlélőinek (mert voltak jó páran) földbe gyökerezett a lába. Mindenki azt hitte, mégsem sikerült a javítás. A gép a föld felett vízszintesbe állt, majd simán leszállt oda ahonnan elindult. Helmut fürgén kiugrott a gépből, de Stáci bácsi nem mutatott hajlandóságot a kiszállásra. Végül a nézőknek kellett kisegíteni, és akkor látták, hogy Stáci bácsi akár egy kicsavart mosogatórongy, rogyadozva, szédelegve, kapaszkodva igyekszik folyó ügyeit takargatni. Mert bizony volt mit.

Pár év múlva már csak annyi emlék maradt, hogy Stáci bácsi a német vadászgéppel felszállt, és vad piruettek után hősként tért vissza a földre. A takargatott nyomok eltűntek az emlékekből.

Szerző: Csibrány István

Régi történetek – 1943 nyara

Leérettségiztem. Jó apám azzal várt otthon, hogy mehetek a nyárra Erzsébet-majorba, gyakornoknak.

Ennek igen megörültem, mert úgy gondoltam, hogy ez jó móka lesz, és még fizetést is kapok. Erzsébet-majort akkor Gottescha Béla bérelte és Horváth Antal számtartó vezette, aki apámnak igen jó barátja volt. Szeretettel fogadott, amikor a saját fogatán kiérkeztem a majorba. Mindjárt az iroda mellett kaptam egy szobát lakásnak. A kosztolásom úgy volt megoldva, hogy a kastélyból kaptam a reggelit, ebédet és vacsorát, s azt minden alkalommal Hano Misi bácsi hozta, és szolgálta fel. Ő a kastélyban volt inas. így hát belecsöppentem a „nagy urak” életébe. Gondoltam magamban most megtudom hogyan is élnek az urak. Már, mint az igazi urak. A koszt kitűnő volt, és én igen sokat tanultam a terítésről, a felszolgálásról, a viselkedési normákról stb. Szóval tényleg hasznos volt.

A munka? Hát a munka sem volt elviselhetetlen. Egyedül a korai kelés esett nehezemre, bár az intézetben is korán keltünk, de mi volt az ehhez a koránhoz? Itt minden nap ötkor. A nap többi része már eltelt hamar.

Kezeltem a munkakönyveket, a napszámokat, a summások bérjegyzékét, gondoskodtam arról, hogy legyen megfelelő mennyiségű olyan pénzérme, ami a heti napszámbérek kifizetéséhez kellett.

Erről jut eszembe, hogy egy reggel Tóni bá' (a számtartó) kezembe adott öt darab százpengőst, hogy menjek váltani, és hozzak pengősöket és aprót, és menjek lóháton. Na ez betett nekem, hiszen a lovat csak messziről, és kocsiba fogva ismertem. De nem volt mit tenni. A ló (Sári) már ott állt az iroda előtt felnyergelve, a kantárszárat a magtáros fogta éppen, és mondta:

– Na gyakornok úr, ez a legszelídebb lovunk, ezt nyergeltettem magának.

– Köszönöm. – és nekifogtam a lóra szállás nagy, nehéz munkájának.

Végül fenn voltam, és kezemben a gyeplő. Na de Sári nem azt akarta, amit én. Nem indult. Megsimogattam, megpaskoltam a nyakát, de semmi. Végül is a magtáros jóindulattal rácsapott Sári hátuljára, hogy elindítsa, látva az én tehetetlenségemet.

Sári megugrott, és én – gyeplő ide vagy oda – két kézzel megöleltem a ló nyakát, és kapaszkodtam. így mentünk egy darabig, rázott kegyetlenül, majd lecsendesedett. Elengedtem a nyakát, és lépésben elértük a falut. A postán próbáltam váltani, de nem volt annyi pénz. Hová menjek? A boltokban sem tudtak váltani. Be kell mennem Miklósra, no de lóháton? Hiszen máris fáj mindenem, és úgy éreztem, hogy a hátsó fertály már nem az enyém.
Az akkori papunknak (Nagy Balázsnak hívták) volt istállója és egy SHB motorkerékpárja (ezt később az oroszok felszabadították). Elkértem a motort, miután sikerült Sárit bekötni az istállóba, és motorral mentem tovább.

Miklóson sikerült aprópénzt kapnom, és mivel még elég korán volt, gondoltam körül megyek Szolnok, Martfű, Bagimajor felé, és úgy Erzsébetbe. A lovat meg majd hazaviszi a tejes.

Így is történt, de közben Szolnokot akkor érte pontosan a nagy szőnyegbombázás. A német katonák éppen fürdőben voltak, és onnan menekültek kifelé. Ki gatyában, ki a nélkül, ki fürdőlepedőben, ki függönyben, és futottak, futottak mindenfelé. Én is sietve kimenekültem Szolnokról, és szerencsésen hazaértem.
A bombázásnak olyan nagy hatása volt, hogy senki nem csodálkozott azon, hogy lovon indultam, és motoron érkeztem, vagy, hogy reggel korán indultam, és késő délután – estefelé – érkeztem. Csak megörültek nekem, és én is nagyon örültem, hogy ezt megúsztam.

Kerek három hónapot töltöttem a gazdaságban. Nagyon jó volt, és még jobb, hogy amikor búcsúztam, Tóni bátyám négy darab vadonatúj százpengőst adott nyári munkám fejében.

Szerző: Csibrány István