Régi történetek – ’56

Néhai Palotai Mihály visszaemlékezéseiből.

1952 nyarán a kengyeli iskola igazgatója, Antal János, megkeresett és felajánlotta, hogy az iskolájában tanítsak matematikát és fizikát. Az ajánlatot elfogadtam, és '52 szeptemberétől kezdve, komolyan véve az iskolai életet, azon voltam, hogy a megfelelő képesítéseket megszerezzem munkámhoz. A pedagógiába azonban alig mélyedhettem bele, jött '56. A forradalom teljesen felfordította az addigi életünket.

A pesti események hatására (amit a rádióból hallhattunk) Kengyelen is megkezdődött bizonyos forradalmi tevékenység. Október 23-án este néhány bátrabb és forró vérű fiatal szétrombolta a községi parkban lévő szovjet hősök emlékművét, majd 24-én a tanácsháza udvarán összetörték Lenin, Sztálin, Marx és Engels mellszobrát. 

Az, hogy az emberek elégedetlenek voltak helyzetükkel és nem ilyen demokráciát képzeltek maguknak tíz évvel azelőtt, tisztán látszott abból, hogy a 24-én délelőtt tíz órára meghirdetett nagygyűlésen szinte az egész falu ott volt. Önkéntes szónokok mondtak beszédeket, és egy idegen is megjelent valahonnan, aki állítólag politikai fogolyként előző nap szabadult a börtönből. Én nem ismertem. A gyűlésen az emberek Forradalmi Tanácsot is választottak, melynek én is tagja lettem. A tanács elnökeként Király Lajosra esett a választás, aki később felolvasta a szónokok és a megjelentek által összeállított követeléseket, mely a következőképpen hangzott:

1. Nincs többé elvtárs, csak polgártárs!
2. Menjenek haza a szovjet katonák!
3. Állítsák vissza a vallás alapú oktatást!
4. Váltsák le a kengyeli iskola igazgatóját!
5. A kommunista pártot meg kell szüntetni!
6. Minden termelőszövetkezetet fel kell oszlatni!
7. Meg kell jutalmazni a börtönből szabadult politikai foglyokat!
8. Meg kell akadályozni a szovjet csapatok felvonulását, akár fegyverrel is!

Ezekből a követelésekből szinte semmi nem valósult meg, csupán a helyi kommunista párttitkár és az iskola akkori igazgatója, Kiss László, távozott a községből.

Apámat szintén beválasztották a Forradalmi Bizottságba, s innentől kezdve ő volt a község közigazgatási vezetője. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő ezt magától értetődő kötelességének érezte, és a forradalom alatt sem csak a politikai nézetei vezérelték, minden alkalmat megragadott, hogy az embereket védje. A községháza pincéjében bújtatta például azokat az embereket (kommunistákat, ÁVH-s katonát), akiket a forradalmárok igencsak kerestek. Többek között ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy a községben, a forradalom alatt, semmiféle tettleges bántalmazásra nem került sor.

Engem a Községi Forradalmi Bizottság küldöttjeként, rá egy hétre Miklóson a Járási Forradalmi Bizottságba, majd ennek küldöttjeként az Országos Forradalmi Bizottságba választottak. Dr. Cseresznyés nevű, akkori tiszapüspöki orvos, és még két küldött társaságában.

A miklósi pártbizottságtól elvett Skodával indultunk Budapestre. A fővárosban nem találtunk hivatalos gyűlést, így hát körülnéztünk. A kereszteződésekben nagyon sok helyen általános iskolás korú gyerekeket láttunk puskával, pisztolyokkal felszerelve. Estére, semmit sem csinálva és senkivel sem találkozva, hazatértünk. Folytattam az iskolai munkát, mivel más egyéb „forradalmi tennivaló” nem volt.

A községi lakosság nagy része, a szántóvető parasztság több mint háromnegyede azonban komolyan gondolta és kilépett a termelőszövetkezetekből. A Vörös Hajnal és Sallai Tsz vezetősége ekkor közgyűlést hívott össze, és kénytelen volt a javakat kiosztani a kilépő embereknek. Az egykori tagok ugart és bevetett területeket kaptak, hiszen a munka '56 őszén sem állt meg.

A forradalom után a "nagy unszolás" ellenére (milyen makacs a parasztember) sem akartak az egykori kilépők régi szövetkezetükbe visszatérni, ezért ők '57 őszén új egységet, a Dózsa Mgtsz-t hozták létre.

A visszalépő tagok jobb belátásra bírása érdekében még lélektani eszközöket is bevetettek, ugyanis a vezetőség mozigépet vásárolt a tsz-nek. Az első film amit vetítettek a Talpalattnyi föld volt.

Na, de kicsit előre szaladtunk. Előbb jött a számonkérés. 1957 februárjában ért Kengyelre a „pufajkás osztag”. Engem az iskolából vittek el a volt csendőrőrsre, ahol már kb. 10-15 kengyeli magyar térdepelt, és kit ezzel, kit azzal fenyítettek (gumibot, vessző, ököl stb.). Engem is megvertek rendesen, a szemüvegem összetört, a télikabátom véres lett, de figyelmeztettek, ha ezt valaki meglátja, megtudja, vagyis ha mártírt csinálok magamból, annak súlyos következményei lesznek. Mivel semmiféle „forradalmi gonosztettet” nem tudtak ellenem felhozni, a vallást vették elő, és azért kezdtek megint verni: „…rögtön a templomba kellett menned, te disznó?”. Hiába mondtam én, hogy P. Molnár Sanyi barátom esküvőjére mentem orgonálni a templomba, csak jól orrba vágtak.

A veréssel nem fejeződött be az üldözés, '57 tavaszán több kengyeli háznál tartottak házkutatást, állítólagos bejelentések alapján, fegyverrejtegetés miatt. Fegyvert persze egyik alkalommal sem találtak.

Ezután a nemzeti ünnepek előtt mindig begyűjtöttek bizonyos polgárokat, akiket bevittek Törökszentmiklósra, nehogy véletlenül megzavarják az ünnep nyugalmát. Az én zaklatásom is tovább folyt, mind a magánéletben, mind az iskolában, ezért beláttam, hogy jobb ha megfogadom a „szívélyes tanácsot”, és eltakarodok Kengyelről.

Ekkor már túl voltunk anyám internálásán, apám nyugdíjba ment, a házukat eladták a szövetkezetnek, és 1959 júniusában Gyöngyösre költöztünk. Heves megye és Gyöngyös város teljes mértékben kárpótolt bennünket. Itt nem volt véres visszavágás, nem volt verés, nem volt börtön. A Gyöngyösi V. sz. Iskolába helyeztek, majd onnan kiemelve járási népművelési felügyelővé neveztek ki.Ezt három évig csináltam, majd a megye matematika–fizika szakfelügyelője lettem. Gyöngyös város, a Gyöngyösi járás, Hatvan város és a Hatvani járás összes iskoláit látogattam, és több mint húsz évig – nyugdíjazásomig – végeztem ezt a munkát. Azonban mindig volt egy alapiskolám is, ahol hetente pár órát tanítottam, az utolsó ilyen a karácsondi iskola volt.

Itt éltem meg, hogy a község díszpolgárává választott.

Munkám során megkaptam a Szocialista Kultúráért kitüntetést, az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést, több tíz elismerő oklevelet. Megkaptam a Jászberényi Állami Tanítóképző Főiskola és a Szegedi Tudomány Egyetem Tanárképzője Arany Diplomáit is. Tanítványaim – szerte az országban – számon tartanak, lehet, hogy szeretnek is, de mindenesetre tisztelnek, én viszont szeretettel gondolok rájuk.

Tanulság: amit a sors egyik kezével elvesz, a másikkal tetézve visszaadja azt.

A gyermekeim és unokáim most már idekötnek, és a visszaköltözésről régen lebeszéltek. Mégis, nem múlik el nap, hogy ne gondolnék az alföldi kis falura, és gyakran álmaimban, feleségemmel kézen fogva, ott sétálunk a kengyeli főutcán.

Szerző: Csibrány István