Egy falusi tanító nagy tervei, avagy hova lettek a kastélyok?

Szalai István

A tanítás, a pusztakengyeli állami népiskolában 1932. október 11-én is a nemzeti imával kezdődött. A tanító már kora reggel átsétált a szomszédos kétszobás szolgálati lakásából, a téglából épült, nagy ablakos, levélcserép tetős, vörösfenyő padlóval burkolt épületbe. Közben az előtte álló nap feladatain gondolkodott: a falusi tanító élete komoly szolgálatot jelentett. Középkorú ember lévén, még emlékezett, milyen nehéz körülmények között tanított pályája elején, a földpadlós, szegényes felszereltségű vályogházikóban. Az elmúlt években azonban mintegy ötezer falusi, tanyasi tanterem épült Magyarországon, egységes, korszerű típustervek szerint.

E kedd reggelen a tanító – a nemzeti ima szavalása közben – végigpillantott a különböző korú gyermekeken. Látta szemeikben: értik és tisztelik a magyar nemzeti jelképeket. Meg volt győződve, szilárd értékrendet kapnak iskolájában útravalóként.

Szalai István tanító úr eltűnődött. Művelt ember volt, de ekkor még nem tudhatta, hogy ezen a napon hunyta le szemét örökre gróf Klebersberg Kunó. Az ő páratlan életműve tette lehetővé az egyszerű néptanító és a gyermekek életének gyökeres változását. Klebersberg tízéves minisztersége alatt, kiemelkedő programot valósított meg. Művelődéspolitikai eredményei összefüggtek rendkívüli költségvetési lehetőségeivel, mégis pályájának és tevékenységének megalapozását a kultúrfölény-elmélet jelentette. A kultuszminiszter felismerte: a Trianon utáni zűrzavaros helyzetben, a kitörési pontot a kultúra és a tudás megerősítése jelentheti. Híres mondása: „…ne feledjük, hogy a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá”.

Az 1920-as évektől Magyarországon az egyházak szerepvállalása az oktatás terén minden szinten megnőtt. A vasárnapi templomba járás a tankötelezettség része lett. Az 1924-es törvény szerint pedig a középiskolák céljai közé bekerült a valláserkölcs terjesztése. Ebben az időszakban kezdődtek el a szülői értekezletek, a tanulmányi versenyek, ekkor indultak a pályaválasztási tanácsadók, a rádióban pedig a szülők iskolája és az egészségügyi műsorok.

Nagy jelentőséget tulajdonítottak az iskolákban működő intézményeknek: a cserkész és levente mozgalmaknak, melyekben összekapcsolódott az egyéni, a vallási, a szociális és a hazafias nevelés.

Szalai István tanító úr egész személyében megpróbált a Klebersberg örökségnek megfelelni. Pedagógusként és a pusztakengyeli levente mozgalom vezetőjeként is e szellemben nevelte, oktatta a falusi és tanyasi nebulók százait. Ez az értékrend vezérelte, mikor később iskolaigazgatóként, az alája tartozó tanítók munkáját segítette, irányította. Elveit nem adta fel, a megváltozott viszonyok között, a II. Világháború után sem. Nagyszerű ötlettől vezérelve, lehetőséget látott a pusztakengyeli oktatás minőségi javítása és a múlt kulturális öröksége megőrzésének ötvözésében.

Mikor 1945. augusztus 18-án az Állami Földigénylő Bizottsághoz írt igényét benyújtotta, nem is gondolta, hogy talán ő az egyetlen ember, aki az elhagyatott uradalmi kastélyok megmentésére kísérletet tesz. Beadványában, a volt uradalmi iskolák pedagógiai, egészségi és esztétikai alkalmatlanságával érvelt igénye jogossága mellett. Kérelmében javaslatot tett a károly-majori tiszti lakás, a mellette lévő park és 10 kh földterület, a montagh-majori urasági kastély, a hozzá tartozó park és 10 h terület, a harkányi-majori tiszti lakás és 5 kh föld, a Baghy- és Erzsébet-majori tiszti lakások és 10-10 kh terület iskolává, tanítói lakássá és gazdasági gyakorló területté alakítására. Ezen kívül leírta tervét, miszerint a Harkányi-kastélyt parkkal, csikókifutóval, gazdasági udvarral, a Baghy alsó- és felső kastélyt parkokkal, legelőkkel, és az Erzsébeti kastélyt gyönyörű parkjával, ligetével, tanyasi internátussá, azaz bentlakásos iskolává alakítaná. Rámutatott, hogy a tanítás befejezése után, a nyári szünidőben, az internátusok városi gyermekek üdültetésére használhatóak fel.

Mint a fentiekből kitűnik, Szalai tanító úr fejében egy olyan nagyméretű terv született, melynek részletei még manapság is elgondolkodtatják az embert. Vajon mi lett volna, ha ennek legalább egy része megvalósul? Ennyi iskola befogadására igényt tartó gyermek létszám sem abban az időben, sem manapság nincs Kengyelen. Ezt jól tudta az igazgató is. Hogy mégis ennyi épületre adta be igényét, ez arra utal, hogy azok megóvása is célként lebegett előtte.

Az Állami Földigénylő Bizottság azonban az 1946. december 7-én kelt határozatában elutasította kérelmét. Tette ezt annak ellenére, hogy később valóban beigazolódott az igény, és egy-két uradalmi tiszti lakást iskolává alakítottak.

És, hogy mi lett a pusztakengyeli kastélyok sorsa? Ezt azt hiszem nem tudnám valóságszerűbben leírni, mint ahogy egy szintén volt tanító, Palotai Misi bácsi, emlékirataiban már megtette:

„Ugye 46-ban volt – ha jól emlékszem – a földosztás? Nos megvolt egy csomó gyűlés. Az emberek minden nap gyűlésekre jártak, eszméket cseréltek, egyezkedtek, hogy ki mennyit és főleg hol? Egyesek arra számítottak, hogy majd az ő saját birtokukba kerül a kastély, mert rendeletek voltak ugyan, de azokat senki nem tartotta be, nem is igen olvasták el. Mindenki a saját kútfeje után ment. Szóval egyetértés semmi.

Az MKP akkor ott a mi szomszédunkban volt, a Király féle házban. Abban az időben az a párt volt a leghangosabb. Tehát a Kommunista Ifjúság ott tartotta gyűléseit. Én magam is  voltam ott egy párszor, mígnem az egyik programbeszédben fel nem okosítottak a történelemről. Szó szerint ezt hallottam, soha nem felejtem el: »Első István király, az a tömjénfüstben aszalódó tömeggyilkos…« Mikor megemésztettem, hogy Szent István első magyar királyról van szó, szépen összébb húztam magam és elosontam haza. És többet soha nem mentem közéjük.

Na szóval veszekedtek a föld miatt.

Még azt nem is mondtam, hogy ezek az emberek nagyon szegények voltak, nagy volt a földéhségük, szerettek volna gyorsan jólétbe kerülni, de hát ennivaló sem nagyon volt. Az uraságok elmenekültek az oroszok elől, nem mértek már konvenciót, a rendszeresen kapott bér és élelmiszer elmaradt, így sokan éheztek, főleg a gyerekek. Annyi éhes száj soha nem volt Kengyelen, mint akkor.

Közben kiosztották a földeket. De akkor még sokaknak nem volt házuk. Hát építeni kell. Igen ám, de nincs pénz anyagra. És ekkor pecsételődött meg a kastélyok sorsa. Előbb csak egy-egy ajtót, ablakot szereltek le az épületekről, de aztán totális bontás kezdődött. És senki nem tudta megállítani a népet. Csákánnyal, lapáttal, ásóval jártak az emberek, és amit szét tudtak bontani azt szét is bontották. Hordták haza az anyagot. Ajtókat, ablakokat, téglát, sínvasakat, csatornadarabokat, cserepet, mindent, amit el lehetett mozdítani. Nem látták a következményeket, hogy mi lesz ebből. Aki meg látta, nem mert szólni. Akkor olyan világ volt. Aki szólt az ellenség volt. Így lett egyenlő a föld színével az erzsébet-majori, a két Baghy-majori-, a Montagh-majori- és a két Lederer-kastély. A házak nagyobb hányadában benne vannak a kastélyok. Volt már, lett már lakás is, sőt volt olyan is, aki árulta a lopott anyagot. De hát ez már erkölcsi kategória. Háborús erkölcs. A község ezzel nem lett gazdagabb, talán inkább szegényebb…”

Szalai tanító úr az utolsó munkanapját töltötte a kengyeli általános iskolában. Volt irodájában éppen az új igazgatóval beszélgetett. Utódját, aki a napokban költözött a faluba, a megyétől küldték, nevezték ki az ő helyére.

– Látja Szalai elvtárs, erről beszélek! Sok itt a gyermek! Ide épületek kellenek! Újabb, nagyobb épületek! És több tanító! Tervek, ötletek! Na, ezért küldtek ide pont engem.

Szalai tanító úr csendben bólogatott, közben eltűnődött. Egykor neki is voltak tervei, ötletei. Eszébe jutott, egy mostanában annyiszor hallott dal egyik sora: „A múltat végképp eltörölni”. Azután eszébe jutott egy húsz évvel ezelőtti nap, melynek reggelén a nemzeti ima szavalása közben, végigpillantott különböző korú tanulóin és a szemükbe nézett. Hol vannak most az egykori nebulók?

Szerző: Csibrány István