Aranykalász

A csikó

Napjainkban a lovassport, mintha kezdene újraéledni Kengyelen. Azért írom, hogy újra, hiszen községünkben már szinte hagyománya van e nemes állatfaj tartásának, tenyésztésének és a tenyésztés csúcsán álló egyedek megmérettetésének.

Hallottunk már a környéken volt uradalmak méneseiről, istállóiról, gyönyörű és kiváló versenyparipáiról, de ebben az írásban most nem ezekről szeretnék írni. Az a ló, amelyről itt szó lesz, egy nagyon nehéz időszakban, egy világégés utáni, újonnan alakult, szegényes kis faluból indult a fővárosba és próbált meg bekerülni a versenypálya legjobbjai közé. A II. világháború után is voltak sikereink. A volt Harkányi istállóban, a Dózsa téesz ménesében több díjnyertes példányt neveltek. Viszont közvetlenül a háború után, egy magánembernek Pesten lovat futtatni – szerintem – nagy szó volt.

Járatás

Lipcsei József nevét biztosan sokan ismerik, főleg az idősebbek közül. Sokak fülében ismerősen cseng a Lipcsei kocsma elnevezés. A régi futballrajongók is felkaphatják fejüket, hiszen Józsi bácsinak oroszlánrésze volt a kengyeli sportpálya és futballcsapat létrehozásában. Azt viszont már kevesen tudják, hogy őt választották 1946-ban községünk első főbírájává. Ezekből is láthatjuk, milyen sokoldalú ember volt, mégis fő foglalkozásának az italmérést választotta, mert mindig szeretett emberek közt lenni. Már 1945 előtt is ezzel foglalkozott a volt Római Katolikus Körben, majd házát, az Áchim úton, úgy építette, hogy abban helyet kapott a kocsma is. A kocsmához viszont kellett egy lovaskocsi, hiszen a bort Tiszaföldváron lehetett legközelebb beszerezni.

Aranykalász

Az első lovat Mancinak hívták. Akkoriban ritka volt a két lovas fogat, gyakran lehetett látni, főleg földművelésnél, hogy egy lovat és egy tehenet fogtak egymás mellé. Lipcsei bácsi is alig várta, hogy 1945-ben megszülessen Manci csikója, Aranykalász. A kis jövevény gyorsan erősödött. Szép küllemű jó állású növendék serdült belőle.

– Meglátjátok, versenyló lesz! – mondogatta büszkén gazdája a pulthoz látogató ismerősöknek. Persze, ezt ő sem gondolta komolyan.

A kocsma már akkoriban is jó üzletágnak számított, ezért egyre több hordót kellett szegény Mancinak húznia. éppen ideje volt már, hogy Kalász is besegítsen. A vendégek viszont egyre többen kérdezgették:

– Jóska bácsi, mi lesz már a versenylóval? Mikor fog indulni? Hol lesz a futam? Kengyel és Földvár között?

Jóska bácsi eleinte csak pironkodott. úgy tett, mint aki nem hallja a nagy zsivajban. Egy idő után azonban megunta és büszkén rávágta:

– Pesten! Pesten fog indulni!

– Eszednél vagy? – fogadta a jó hírt Juliska néni, a felesége.

– A Manci nem fogja egyedül bírni! Meg egyébként is, hogy akarod elintézni?

– Majd megoldjuk valahogy. – válaszolta a rá jellemző magabiztossággal a férj.

– Majd írok a Miskának.

Manci és Kalász

Így is történt. Kovács Mihály, egy távoli rokon és történetesen egy alagi versenyistálló idomára, hamarosan válaszolt is. Mivel a háború után kevés volt a ló az országban, és az 1827 óta folyamatosan zajló Magyar Derby mélyponton volt, a válasz egyértelműen hangzott. Aranykalász másfél éves korában indult Pestre.

Manci ismét egyedül maradt. De nemcsak neki, hanem gazdájának is nehéz korszak következett. Volt, hogy már éjfélkor indulniuk kellett a „beszerzőútra”, hiszen csak nagyon lassan tudtak haladni. Olykor megtörtént az is, hogy kétszer kellett fordulniuk, mivel egy ló nem tudta egyszerre elhozni az egész rakományt. Jóska bácsi néha bánta már, hogy Kalászt odaadta, de ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy jön a hétvége és lehet, hogy az ő lova nyeri a futamot.

El is jött a vasárnap. Korán felkelt, ami nem volt szokatlan számára. Elrendezett mindent, hogy nyugodtan hagyhassa feleségére az üzletet. Ezután felöltözött ünneplőbe, és a reggeli vonattal indult a fővárosba. A futamok alatt mindig nagyon izgult. Fájó szívvel nézte, hogy Aranykalászt zsokéja néha heves pálcacsapkodással biztatta gyorsabb futásra, de mikor lova elsőként ért célba, büszkén kihúzta magát.

A győzelemnek a kocsma vendégei is nagyon örültek, hiszen ilyenkor mindig a csapos számlájára ment egy pár kör. Szorgalmasan gratuláltak és meghallgatták a vasárnapi futamról szóló élménybeszámolót.

  

A „kengyeli versenyló” kb. két-három év múlva haza került. Egyrészt azért mert kifutotta magát, másrészt pedig a lóversenysportot is utolérte az államosítás. A Pesten töltött idő alatt idegrendszerét teljesen tönkretette az idomítás és az állandó hajsza. Majdhogynem „használhatatlan” lett, rúgott, harapott. Mivel gazdáját is többször megrúgta, a sokadik ilyen alkalomkor, Lipcsei bácsi úgy döntött, hogy fájó szívvel, de eladja.

Hogy mi volt a haszna ebből a kocsmárosnak? Anyagilag semmi. Egy-két kis serleg, egy pár fénykép maradt a lova után. Na, meg az az érzés, mellyel eltelve büszkén mesélhette egész életében, hogy volt egy többszörös futamgyőztes versenylova, melyet Aranykalásznak hívtak.

Szerző: Csibrány István