A minap Kengyel környékének régi térképeit nézegetve, észrevettem valamit, ami nyilván már másoknak is feltűnt. Pusztakengyel és Pusztatenyő között félúton van egy kunhalom, melynek térkép szerinti neve: Kerekegyházi kettős halom. Ez furcsa, gondoltam magamban, és eltűnődtem, ha így hívják (hívták) ezt a dombocskát, akkor miért itt van és miért nem Kerekegyházán? Ha meg nem ott van, hanem itt, akkor miért így hívják? Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, egy kicsit utánanéztem. Böngésztem az internetet, de semmi. Átnéztem egy pár könyvet, mígnem az egyikben (melynek címe: Törökszentmiklós története), a földrajzi helyeknél találtam a következőt:
„Kerekegyház: A Törökszentmiklóstól délre, a Tiszatenyőről Kengyelre vivő út jobb oldalán, a határon lévő Kerekegyháza halommal azonosítható korai, idővel pusztásodó település. Névalakja kör alakú templomot jelöl, ami a tatárjáráskor elpusztulhatott. A török defterek pusztaként említik, 1724-ben Almásy János szerezte meg. Története megírását nehezíti, hogy két ilyen nevű település is volt Külső-Szolnok megyében, és elkülönítésük problematikus.
Talán e helyre vonatkozik, hogy Kerekegyházi Gergely, Kerekegyháza faluja felét, kúriával, jutalmul Dávidházi Istvánnak és utódainak adta örökbe 1481-ben. Mivel Gergellyel a család 1484-ben kihalt, birtokai többi részét, I. Mátyás, Kisvárdai Aladárnak és Brezai Horváth Jánosnak adta. A másik Kerekegyháza a Vezsenyiek majd a Kinizsiek birtoka, ami Tiszakécske, Tiszasas, Tiszakürt és Tiszaug táján is fekhetett.”
Ezek szerint, a környékünkön, nem is olyan messze, valamikor feküdt egy település, melynek nem volt olyan szerencséje, mint például Kengyelnek, így valószínűleg a történelem háborúi, pusztításai eltörölték a föld színéről.
Ha már kezemben tartottam ezt a könyvet kicsit átlapoztam, hátha találok még valami érdekeset. Az írásból kiderült, hogy az Almásy uradalom legnagyobb bevételét a kengyeli földek jelentették, és nagyon jól jövedelmezett például a kengyelpusztai Derzsigát korcsma is. Méghozzá évi 1350 forintot. Hogy ez mikor volt? Az 1800-as évek elején. Rögtön a századforduló után.
Még jobban elmélyültem a könyvben, hátha találok még utalást az ősi fogadóra. Meg is lett, ugyancsak a földrajzi helyeknél. Gyilkos-lapos: az 1878-ban szervezett törökszentmiklósi néprajzi tábor töredékes feljegyzései szerint gyep, a Derzsigát mellett, ahol volt egy korcsma (népi nevén „körü szaros korcsma”) ahová a betyárok jártak inni és ott sok gazdag embert meggyilkoltak. Földrajzilag nem lehetett azonosítani. Talán azonos azzal a térséggel, melyen az 1883. évi katonai térkép a Kuczori csárdát névszerinti megírással tünteti fel, a névmegírás alatt a következő kiegészítéssel: „Kerü szaros”.
A Derzsigát és a Gyilkos-lapos, mint tudjuk, Kengyel és Szandaszőlős határánál helyezkedik el. Így talán nem meglepő, hogy Tiszai Lajos Szolnokország című könyvében találtam a következő, ide illő történetet:
„Gyermekkorom gazdagságától nagyon messzire van a mai élet. Rejtély számomra, hogyan tudhatott annyit a világról, a hazáról a szolnoki napszámos, a szandai kapás, a kengyeli arató, az epresparti juhász, hiszen hétköznapjaikat járóföldnyi vidéken élték. A nótáink is a kézközelben lévő földekhez, fákhoz, virágokhoz kapcsolódtak. A szerelempatak a kengyeli partok alatt folyt, ibolyával »Kis-Rákóczi« volt körülvéve, a szandai menyecskének nem volt párja a világon, s természetes, hogy nekünk a Bagimajor vitorlája forgott szépen, őröltette a búzát. A mese olyan volt, akár a kenyér. Ez is jutott azért minden napra, meg amaz is. A kenyér az apák munkája után, a mese meg az öregek szájából. Valami íratlan szabály mozgatta az öregek tudatát, hogy mielőtt »elmentek« volna, mindent elmondjanak a világról, amennyit csak tudtak. A mesék a környékbeli nevekhez, füvekhez, fákhoz, vizekhez kötődtek, s valószerűek voltak, hinni lehetett bennük. Nagyapám váltig állította, neki még a nagyapja beszélte, hogy a kengyeli lapos Szanda felőli partján egy csárda volt, amelyiknek gádora alatt Petőfi is szalonnázott! »Menjetek csak, túrjátok meg a bokrok között a földet, ott vannak a laposi csárda téglái.« Csapatostól szaladtunk. Téglát, cserépdarabokat, elrozsdált lókaparót, miegyebeket leltünk a bodzabokrokkal benőtt helyen. Másnap mondtuk Orosz György tanító úrnak, mit találtunk a túri út mellett. Lehetséges, hogy így volt, kisfiam, mert Petőfi Sándor Nagyszalontáról jövet itt szekerezett Mezőtúr meg Szolnok között – mondta tanítónk, s attól kezdve, amikor csak tehettük, beültünk szalonnázni a bodzabokrok közé, a hajdani csárda romjaira.”
Hát ez sem egy mai történet! Hiszen már az Orosz György utcanévről sem jut eszünkbe az egykori szolnoki tanító úr. A kengyelpusztai Derzsigát korcsma pedig… hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. Vagy mégis?
Szerző: Csibrány István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése