Dr. Montagh András

Dr. Montagh András

Néhány éve olvastam ezt a hírt a korabeli helyi sajtóban: „Dr. Montagh Andrást a Kormányzó Signum Laudissal tüntette ki […] A kitüntetettek között boldog büszkeséggel köszöntjük községünk szülöttét és lakósát: dr. Montagh Andrást, a kiváló galamblövő-világbajnokunkat, akinek elsőrangu teljesítményére a tavalyi galamblövő-versenyek során az egész világ felfigyelt.” (Törökszentmiklós és Vidéke. 1935. december 24. 2. o.)

Felvetődött bennem néhány kérdés: Ki az a Montagh András, aki a Signum Laudis-t, a legmagasabb állami kitüntetést megkapta? Világbajnok törökszentmiklósi (pusztakengyeli), és mégsem ismerjük őt (sem!), nem is hallottunk róla?

Montagh András 1910-ben született Budapesten. (Édesanyja – ahogy akkoriban a jómódú vidéki asszonyok – Pestre ment szülni.) Az ekkor Törökszentmiklóshoz tartozó Pusztakengyel melletti Montagh-birtokon nőtt fel. (Kengyel 1946-ban lett önálló község.) Édesapja Montagh Ákos földbirtokos, nagy adakozó, a törökszentmiklósi képviselőtestület virilis (legtöbb adót fizetők) tagja volt. Édesanyja is vállalt közéleti szerepeket: az Országos Magyar Hadimúzeum Egyesület igazgatótanácsának választott tagja, illetve a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Stefánia Szövetség aktív tagja volt – többek között. András a 8 osztályos Markó utcai, mai nevén Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett 1927-ben, majd a közgazdasági egyetemet végezte el, s közgazdaságtanból doktorált. A Pesten tanuló úri fiúk szokásos életét élte, a nyári szüneteket vidéken, otthon, a pusztakengyeli Montagh-kúriában töltötte.

Egy nyári, szünidei történet a 13 éves fiú lövésztudományáról: „…már vagy tizenhárom éves lehettem. Kinőttem a nyilazást meg a csúzlizást, és büszke tulajdonosa voltam egy 6 mm-es flóbertpuskának. […] Egy csendes nyári éjszaka szöszmötölésre ébredtünk. Meggyújtottuk a villanyt és hosszas leskelődés után megállapodtunk, hogy egy egér az oka a komissiónak, amely fel és alá sétál a függönyrúdon. Haditanácsot tartottunk, hogy mi tévők legyünk. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy az egyedüli eljárás adott körülmények között, meglőni az egeret. Mivel a fegyver az ágy mellett állt mindig kéznél, csak pillanatok műve volt megtöltése. Szépen kivártam, míg az akrobata egér a függöny rúd végére ér, és éppen megfordult, amikor is egy jól irányzott lövéssel »blatton« lőttem. Le is pottyant azon mód holtan »Maus tot«.”

A sikeres versenyzői pályafutás indulása egy családi kapcsolatnak volt köszönhető: dr. Szilágyi Viktor, az Országos Magyar Galamblövő Egylet igazgatója a Montagh családdal régi barátságban lévén, egyik nyári kengyeli látogatása alkalmával megemlítette, hogy elvinné magával Andrást Nagykőrösre, ahová bíráskodni ment galamblövő versenyre. Az a felvetése, hogy a fiút nemcsak hogy magával viszi, de versenyezni is benevezi, édesapai ellenállásba ütközött. Hogy a család nevére szégyent ne hozzon „le kellett vizsgáznia”: azaz 12, egyenként felengedett galamb volt a próbatétel. A 14 éves fiú 11-et el is talált: megvolt az atyai engedély. Így indult el az első versenyére Montagh András, aki élt is ezzel a lehetőségével: egy második, ill. egy harmadik díjjal tért haza. Ekkor elhatározta, hogy megnyeri a világbajnokságot, „ha már az olimpiászt nem lehet, mert törölték az olimpiai számok közül az élőgalamblövést”.

Híres kengyeli festmények

Csók István munka közben

Csók István (1865-1961) festő, grafikus. Hosszú pályája során egyike volt a legtöbb hazai és külföldi elismerést, díjat nyert magyar festőknek. Volt Képzőművészeti Főiskolai tanár és a Szinyei társaság elnöke is. Nevét, mely mondhatni világhírű, biztosan sokan ismerik Kengyelen. Biztosan sokak előtt felsejlik egy-egy híres képe, mint például az „Úrvacsora”, a „Szénagyűjtők”, az „Árvák” vagy a „Keresztapa reggelije”. Arra azonban kíváncsi lennék, mennyien tudják, hogy munkásságának egy szakasza Kengyelhez köthető. Azaz, Pusztakengyelhez. Erről tanúskodott Székesfehérváron, a közelmúltban megnyílt életmű-kiállításának egyik újdonsága, mely a harmincas években Pusztakengyelen festett művek pompás sorozata volt.

Csók 1934 és 1944 között, egy évtizeden át töltötte a nyarakat a pusztakengyeli Lederer-kastélyban. Mostani ismereteink szerint mintegy húsz alkotást köthetünk e kapcsolathoz, de a visszaemlékezések szerint egykor a harmincat is meghaladta a kengyeli művek száma. A család mindig is művészetpártolói hajlamáról volt híres. Nem csoda tehát, hogy Lederer Anna, férjével együtt úgy döntött, hogy gyermekeik portréját Csók Istvánnal festetik meg. Csók ekkor tájt igyekezett arcképfestőként is elismerést (és ezzel együtt jövedelmező portrémegrendeléseket) szerezni. 1932-ben litográfiai sokszorosításban közreadott Züzü-ciklusa pedig a gyermekportré legavatottabb hazai mesterévé tette. Így az Ungár család, mondhatni, a műfaj legjobb képviselőjéhez fordult. Az 1934 augusztusa és szeptembere között heteken át készülő festmény kivitelezése nem volt egyszerű a hosszú modellülést nehezen viselő gyerekek miatt. Csók minden módon igyekezett lekötni a kisfiúk figyelmét, festés közben a Dzsungel könyvét mesélte, a szünetekben pedig szívesen sakkozott velük. A zöldellő kastélykert háttere előtt megjelenő kék-vörös csíkos zakót viselő gyermekek színpompás együttese egyike Csók legszebb gyermekportréinak.

Gyuri és Öcsi, 1934

Az elkészült kettős képmással vélhetően a szülők is elégedettek voltak, mert hosszabb távra is megegyeztek a festővel. Megállapodásuk szerint a művész meghatározott összegű évjáradékot kap a családtól, cserébe nyaranta teljes ellátás mellett néhány hetet tölthet kastélyban, ahol 2-3 művet fest vendéglátóinak. E nagyvonalú mecenatúra igen előnyös volt Csók számára, aki elismertsége ellenére állandó anyagi gondokkal küzdött. A két család a kengyeli nyaralásokon kívül is tartotta a kapcsolatot, Bajzai utcai pesti lakásuk ugyanis csupán pár háznyira volt Csók fasori műtermétől.

A kengyeli birtok ideális környezetet és számos festői témát nyújtott Csók számára. A századfordulón épült kúriát hatalmas park övezte, rendezett virágágyásokkal, rózsalugasokkal. A kastélykert nevezetessége volt a nagyméretű medence, amelynek vizében nyaranta hűsölhettek a ház lakói és vendégeik. 1938-ban Csók e medence partján napozó fiatal lányt (Lederer Anna unokahúgát, Csázy Máriát) is megörökítette.

Fürdőruhás nő parkban, 1936

Régi történetek – Kengyel-szigeti hétszilvalekváros bukta

Pusztakengyeli csikósok

Az 1700-as évek elejétől, lakatlan vidékünk, a zsadányi és törökszentmiklósi Almásy család birtokába került. Almásy gróf tudatosan alakította birodalmát, melynek központja a középkori Balaszentmiklós helyén kezdett új életet. Az ország más részeiből telepített ide lakosokat, akiknek szerződés keretében bérbe adta földjeit. Az évszázad végére már egész szépen benépesült a környék.

A család számára legnagyobb jövedelmet a pusztakengyeli földek bérleménye hozta. E terület egyes részeit Almásy gróf mégis magának tartotta, ilyen volt például a Kengyel-szigeti legelő, melyen az uradalom szilaj ménesét tartották. Egy időben Nagy Mátyás volt a számadó csikós, de több rendbeli lopás miatt pandúrokkal vitette el a gróf, és a debreceni városi tömlöcben végezte.

Kemény idők voltak azok! Betyár kemény idők! Megbízható és erős kezű ember kellett. Így esett a választás Karantsi Ferencre, aki a XIX. század elején, hosszú időn keresztül végezte munkáját Kengyel-szigeten becsülettel, csikós bojtárjaival együtt.

Eddig a valóság. De hallottam egy történetet, mely a fenti időkben röppent fel, és még a XX. század elején is beszélték Pusztakengyelen. Apáról fiúra, akarom mondani anyáról leányra szállt.

A történethez tudni kell, hogy abban az időben Kengyel-szigeten volt hét vadszilvafa. Elég csenevész fák voltak, hiszen idős koruk ellenére nem tudtak rendesen fejlődni, mivel a lovak mindig dézsmálgatták leveleiket, ágaikat, főleg a fiatal hajtásokat szerették. Egyszer egy napon a bojtárok, mikor a ménest mozgatták, valami furcsaságot vettek észre. A parton az egyik fa körül husángok voltak leszúrva, közibük pedig szúrós ágak tekergetve, mintha egy kezdetleges kerítés lett volna. Kérdezték is este a gazdát, hogy tud-e a dologról.

– Ehh! Asszonyi hóbort! – felelte Karantsi. A legények Karantsinéra néztek, akinek az volt a szokása, hogy míg a férfiak az asztalnál falatoztak, ő a kemence mellett vacsorázott a padkán ücsörögve.

– Lekvár lesz! – szólt szűkszavúan az asszony, de fel sem nézett a fatányérból.

– Mi? – kérdezte tágra nyílt szemmel az egyik pödrött bajszú csikós.

– Lekvár! – emelte fel a hangját a tűzről pattant menyecske.

– Abbú? – álmélkodott egy másik legény.

– Abbú! – válaszolt a fehérnép, s jelezvén, hogy a téma le van zárva, felállt, s kivitte a maradékot a két komondornak. Az sem zavarta, hogy a férfiak éktelen hahotázásban törtek ki.

Eltelt egy év. Már mindenki elfelejtette az iménti beszélgetést. Aztán egy szép szeptemberi este újra vacsorához gyülekeztek Kengyel-sziget csikósai. Ahogy közeledtek a kis nádtetős házhoz, már messziről megcsapta orrukat valami finom illat. Lehajtott fejjel egymás után léptek a házba, azt fürkészve, vajon mi lehet a vacsora. A babgulyás után az asztal közepére került fonott kosárból, aztán mikor a csikósné széthajtotta a vásznat, kiderült, hogy honnan a jó illat.

– Szilvalekváros bukta! – mondta jókedvűen Karantsiné, és még szélesebb mosolyra fakadt, mikor az elképedt férfiarcokat meglátta. Hogy ízlett-e a bojtároknak a bukta? Erről elég csak annyit tudni, hogy másnap már mind a hét vadszilvafa be volt kerítve, és attól kezdve nem hogy legelni, de még a közelükbe sem mehetett egyetlen paripa sem.

Hát ennyi a „Kengyel-szigeti hétszilvalekváros bukta” története, mely ezután rendszeres étek volt a csikósok étlapján, és receptje anyáról leányra szállt a pusztakengyeli határban.

Szerző: Csibrány István

Volgamenti hérics

Hérics

Botanikai szenzáció, olvashattuk hétvégén az újságban. A volgamenti hérics (Adonis volgensis) új élőhelyére bukkantak Kengyel határában. A Magyarországon fokozott védelem alatt álló növényre egy vadőr bukkant még a tavasszal, és ő hívta fel rá a botanikus szakemberek figyelmét.

Hazánkban Csorvás után Kengyel a második ismertté vált természetes előfordulási helye a volgamenti héricsnek. Közép-Európában, a csorvási és kengyeli termőhelyen kívül csak Kolozsvár közelében, valamint a Kárpáton túl, Jászvásár környékén ismertek állományai.

A növényt Magyarországon 1935-ben fedezték fel Herkner Zoltán vasúti főmérnök segítségével, ő figyelt fel a vonatból a nagy sárga, feltűnő virágaira a Csorvás Orosháza vasútvonalon. Néhány példányt elküldött a Magyar Nemzeti Múzeum növénytárába Jávorka Sándor akadémikusnak, aki a dél-orosz, nyugat-szibériai sztyeppékről ismert, volgamenti héricsnek azonosította a fajt. Feltételezik, hogy több más termőhelye volt még ebben az időszakban a Dél-Tiszántúlon, melyek közül a pusztaföldvári, kunágotai, illetve hódmezővásárhelyi állományok váltak ismertté az 1960-as években, ezek azonban később megsemmisültek.

Az Országos Természetvédelmi Hivatal 1971-ben nyilvánította védetté az akkor még volgamenti hérics néven ismert növényt. Az 1990-es évek elején botanikusok újból elvégezték a növény rendszertani besorolását, és megállapították, hogy amit addig volgamenti hérics néven ismertünk, az valójában erdélyi hérics (Adonis transsylvanica). Az egyedekre és a területre vonatkozó országos védettség továbbra is változatlanul fennmaradt.

A hérics botanikai jellemzése a következő: fészkes virágzatú, főgyökér rendszerű, sziromlevele sárga, nagysága kb. mint a margaréta, dudvás szárú, szárán többfelé indul a virág, tőelosztással történik a szaporítása. A növény értéke a gyökerében rejlik, amely mind állatoknál, mind embernél káros daganatok, gennyesedések elhajtására, megszüntetésére szolgáló alapanyagot tartalmaz. Virágzása kora tavasszal, az ibolya nyílása előtt, vagy azzal egy időben történik.

Szerző: szabózé

Régi képek – Aranyvonat

A most következő képek nem Kengyelen készültek, de nem is túl messze. Mindjárt itt a szomszédos településen: Tiszatenyőn, amit akkor még Pusztatenyőnek hívtak. A fotók az Aranyvonat 1938. július 4-i pusztatenyői tartózkodását örökítették meg.

   

Mi is volt az Aranyvonat? Forrás: http://katolikus.hu

„A Szent Jobbot 1938-as országjáró körútján szállító vonat. A püspöki kar 1937.III.17-i közös pásztorlevelében hozta nyilvánosságra szándékát, hogy a Szent Jobbot körülhordozza Magyarországon Szent István király halálának 9. centenáriuma alkalmából. A Szent István-év ünnepi eseménysorozatába illeszkedtek az Aranyvonat tömegeket megmozgató útjai.
Az Aranyvonat egy vontató mozdonyból és 5 pullman-kocsiból állt. Két 4 tonnás termes kocsi fogta közre az ereklyét szállító, bizánci stílusban díszített aranykocsit, amit a MÁV egy 4 tengelyű szalonkocsijából alakítottak ki Urbányi Vilmos és Márton Lajos tervei szerint. A kocsi (arany, ezüst, bíbor és zöld színű) külső oldalait függőlegesen futó ornamensek tagolták mezőkre; ezeket a magyar szentek – István, Gellért, Imre, Gizella, Margit, Mór, László, Erzsébet – egészalakos képei díszítették. A kocsi tetején 4 imádkozó angyal között a Szent Korona nagyított mását helyezték el, amit este kivilágítottak. A kocsi belső tere 3 részre tagolódott: a szolgálaton kívüli koronaőrök tartózkodási helyéül szolgáló 2 kisebb terem fogta közre az ún. dísztermet. Ennek közepén egy rezgéscsillapító-rugós állványon nyugodott az ereklyetartó. Az emelvényt címeres brokát terítővel takarták le; a díszterem oldalfalait és padlóját vörös bársony, mennyezetét fehér selyem borította. Az ereklyét reflektorok világították meg. A díszterem eltolható oldalfalakkal készült (szabad nyílásmérete: 1790x3300 mm), lezárására aranyozott keretekbe foglalt 3 részes üveg tolóajtó szolgált. A mozdony elején bronz babérkoszorú és olajág volt, amit este kivilágítottak, s esetenként Szent István képével és nemzeti zászlókkal is kiegészítették.
Az Aranyvonatot minden útjára elkísérte Mészáros János budapesti érsek helytartó, a Szent Jobb őre, 4 irgalmasrendi szerzetes, akik a körmenetekben az ereklyét vitték, és a koronaőrség 16 tagja, Pajtás Ernő őrnagy, illetve Máriássy László ezredes vezetésével.
Alkalmanként ünnepélyesen búcsúztatták és fogadták budapesti főpályaudvarokon az Aranyvonatot. Útvonala mentén a vasúti őrházakat és állomásokat földíszítették, a falvak népe templomi zászlók alatt, körmenetben vonult ki az állomásokra. A vármegyék határán küldöttség várta az Aranyvonatot, amely a városokban néhány órát, a közbülső állomásokon pár percet tartózkodott. Az 1938-as nyári mezőgazdasági munkák miatti szünetet kivéve minden héten 1-3 napos utakon járta az országot.”

A képek Csibrány István gyűjteményéből származnak.

Szerző: szabózé