Baghy II. – Az ősök

Both–Baghy kúria

A II. Katonai felmérés térképének Pusztakengyelt ábrázoló része 1860-tól 1866-ig készült el. Ezen a szelvényen, az Almásyakon kívül már megjelentek az új bérlők, tulajdonosok. Így a Koppely (Harkányi), Blaskovich, Szőke és Lederer birtokok már név szerint voltak említve, azonban a mai Bagimajor és Erzsébeti-erdő területe még mindig Almásy tanyaként szerepelt. Éppen ezért az 1850 körül épült szélmalom még az Almásyak által építtetett.

A pusztakengyeli Baghy família ősei ekkor még, a csanád vármegyei Pusztaszőlős, Pusztakaszaper területén művelték földjeiket. A már említett térképen ezeken helyeken látható Bagi Lajos és Károly tanyája is. Innen származott a későbbi bagimajori család egyenesági felmenője, Bagi Imre (1814–1891).

Imre 1870 körül, immár feleségével, Kasztel Erzsébettel (1814–1898) megvásárolta a mai Cserkeszőlő területén fekvő tópartpusztai birtokot Luby József Heves-Külső-Szolnok vármegyei főszolgabírótól, majd a vételt követően egy intézői épületet emeltetett itt. Évtizedek múlva, az akkoriban Kisasszonyszőlőnek is nevezett terület intézői lakásának kibővítésével, majd teljes átépítésével alakult ki a későbbi kastély.

Bagi Imre halála után Tópartpusztát fia, ifj. Baghy Imre (1836–1913) örökölte, aki ekkor már feleségével – Sváb Máriával (1848–1925) – együtt 1739 katasztrális holdnyi területtel rendelkezett a környéken. Övék volt a Cibakháza melletti Sárszeg északi részének fele (másik felét Sváb Károlyné, Imre anyósa birtokolta), és valószínűleg ekkor már a pusztakengyeli földek is a család birtokában voltak.

1899-ben I. Ferenc József Baghy Imrének, régi nemessége épségben tartása mellett, a Szécsényi előnevet adományozta. Ekkorra már a család székhelye átkerült Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe, pontosabban a mai Erzsébeti erdő területére, melyet abban az időben Baghy nagy majornak hívtak. A tóparti birtok ügyeit ezután – az 1894-től, a család szolgálatában álló – Ordasi János uradalmi ispán vezette nagy hozzáértéssel és lelkiismeretességgel.

Szécsényi Baghy Imrének és feleségének öt gyermeke született. Név szerint: Béla, Gyula, Lujza, Erzsébet (mert ugye valakiről Erzsébet-majort is elnevezték) és Irma. Az illendőség miatt talán kezdjük a hölgyekkel, bár róluk sajnos nagyon keveset tudok. Az azonban bizonyos, hogy mindnyájan férjhez mentek, méghozzá elég előkelő nemesi családból származó úriemberekhez, és ezt követően életüket Pusztakengyeltől távoli vidéken élték.

Baghy I. – Legendák nyomában

Községünk, mint ezt már többször is leszögeztük, viszonylag rövid történelmi múlttal rendelkezik. Éppen ezért nem volt meglepő számomra mikor azt olvastam némely, a témával foglalkozó könyvben, hogy népi viselete jellegtelen. Leginkább jellemzők a bőrruhák: suba, ködmön, melles. A szokásokból a citerás bálok, lakodalmi, névnapi és disznótori mulatságok emelhetők ki. Valamikor élénk hangszeres (citerás) élet folyt itt. Korábban nagy eseménynek számított az újévi cselédszegődtetés is. Amin kicsit jobban meglepődtem, hogy az írások szerint igen gazdag volt a falu boszorkány és táltos hitvilága. A babonás történetek, a régebbi balladák, históriák, summás dalok ma is elevenen élnek.

Utánanéztem, hogy vajon fellelhető-e még régi történet az említettekből.

Íme: „A mondák szerint a kengyeli Baghy-domb valaha mesés kincseket rejtegetett. A népi emlékezet szerint, egy szegény juhászbojtár, Bagi Gyula kutyája kaparta ezeket a felszínre, amitől gazdája egyszeriben meggazdagodott. El is nevezték a halmot a juhászról, Baghy-dombnak.”

Vajon van-e alapja ennek az elbeszélésnek? Főszereplője, mint tudjuk, valós személy volt, viszont valószínűleg nem róla, sokkal inkább egyik felmenőjéről szólt a történet eredeti változata.

A szécsényi Baghy család 1622-ben kapott címeres nemeslevelet, Baghy Balázs, János és István révén, II. Ferdinánd királytól. A család ekkor Nógrád vármegyében, Szécsényben élt. A nemességet 1622 augusztusában hirdették ki a vármegye közgyűlésén. A família egyes ágai a XVIII. század elején Bács-, Csongrád- és Heves-Külső-Szolnok vármegyékbe költöztek át. A csongrád vármegyei ágból származó Bagi József (1800-1886) parasztnábob nevét országszerte ismerték, mivel különcsége miatt a korabeli társasági lapok rendszeresen írtak róla.

Emlékét tíz vármegyének közel száz faluja, városa örökítette meg anekdotákban. Például a szankiak szintén véletlen kincsleletnek tulajdonítják Bagi uram vagyonának eredetét. Erről több monda is tanúskodik.

Íme az egyik: ”Baginak a kutyája kint a pusztán fiadzott meg. Odahordta neki a gazda az ennivalót. Amint egyszer megnézte a kutyakölyköket, látta, hogy egy csomó arany volt a homok alatt. Kiásta és abból vette a nagy birtokot.”

A másik történet szerint meg: „A sumárban a kutya elkezdett kaparni. De kapart rendesen. Az öreg oszt megnézte, mi van ott. Ott találta meg a sok pénzt. Abbúl gazdagodott meg.”

Bagi uram frakkban

Mikszáth Kálmán

Minden kedves olvasó figyelmébe ajánlom az alábbi kis művet. Sokan ismerhetik Mikszáth írásait, viszont ezt az anekdotát nem biztos. Rám a meglepetés erejével hatott, mikor rátaláltam.

Azért gondoltam, hogy felteszem a honlapra, mert kapcsolódik jövőbeli írásaimhoz. Igen! Igen! Ő az! A hajdani csongrád vármegyei parasztnábob.

Bagi uram frakkban, szerző: Mikszáth Kálmán

Sok mindenfélét írtak már az Alföld aranyparasztjairól, akiknek ha nem is nagyobb a jövedelmük, de különb magánvagyonuk van, mint a monákoi hercegnek. Bagi uramról és Nagy Mihályról egész adomakör van, mert igazán nagyon furcsa az, hogy azok a ködmönben járó gatyás emberek, ha igazán akarnák, négylovas hintón járhatnának s kabanosz-szivart vághatnának fel dohánynak a makrába.

De nem teszik, Bagi uram őkelme parasztszekéren jön még Pestre is s a kocsiülésen ebédel szalonnát, jóízűen szeldelve azt a fehérvári bicsakkal, ha pedig valami fejedelmit akar, akkor tűzön pörköli s zsírját csepegni hagyja a kenyérre. Hanem ilyet aztán nem eszik a király sem!

Tévedne pedig, aki azt hinné, hogy ezt fösvénységből teszi az alföldi gazdag paraszt, mert gavallér az egytől egyig, csakhogy a gavallérossága másképp nyilvánul! Mert hát úr az úr a pokolban is, s hogyha egyszer kedve kerekedik a kocsmában, míg a négy szál cigánylegény húzza neki keservesen, odakiált a kellnernek:

– Hozzon négy akó bort ezeknek a cigányoknak.

– Hát Bagi uramnak mit hozzak?

– Nekem is hozzon vagy egy félakó feketekávét.

Kengyel legrégibb középületei

Azt hiszem büszkeséggel tölthet el bennünket kengyelieket az a gondolat, hogy településünk és környéke évezredek óta lakott terület. Ilyenkor mindig eszünkbe jutnak a környékbeli ásatások, melyek során az őskortól kezdve a XIV. század végéig, különböző korokból származó leletek kerültek napvilágra, vagy azok az írásos emlékek, melyekben községünk régebbi névalakjai fel-feltűnnek. Az évszázadok során ezt a helyet többször tették a földdel egyenlővé, és a teljes pusztulás után többször települt be újra, indult virágzásnak. Ezen dolgok figyelembevételével persze annak is tudatában vagyunk, hogy településünk, a mai helyén, szinte még száz éves sincs. Abban is egyetérthetünk (vagy vitatkozhatunk), hogy kialakulásában nagy szerepe volt a környékbeli uradalmaknak, földbirtokosoknak.

Vajon mennyire ismerjük kis falunkat? Sajnos az a tapasztalatom, hogy az elmúlt évszázad eseményeit, szűk hazánk vonatkozásában, nem sokkal ismerjük jobban, mint az elmúlt évezredekét. Csak, hogy példákat említsek: tudjuk-e milyenek voltak Kengyel első lakóházai, és kik építették őket? Tudjuk-e hogyan zajlott le falunkban a II. világháború, vagy hogyan ment végbe a földosztás? Kik voltak az első községi képviselőtestület tagjai, kik voltak a kopjafánkon említett '56-os hősök, és mit tettek? Mikor villamosították a falut, mikor lett vezetékes ivóvizünk, melyek voltak az első középületek? Mivel ennyi dolgot képtelenség egy cikkben kifejteni, talán maradjunk ezen legutóbbi kérdésnél!

Majdnem minden településen a templomok a legrégibbek. A mi katolikus templomunk 1934-ben épült. A református régebben, 1929-ben, így egy évvel maradt le az első községi állami iskola, az 1928-ban elkészült, két tantermes, szolgálati lakással egybeépült, azóta is általános iskolaként üzemelő épülettől. Van egy ház falunkban, amelyben viszont már 1928 előtt is folyt tanítás, ez pedig az általunk postaként ismert Zrínyi úti épület. A képzeletbeli dobogó harmadik helyén tehát ez állhat. A második helyezett valószínűleg az egykor pártházként, a II. világháború előtt pedig csendőrlaktanyaként ismert Petőfi úti óvoda. Feltűnhetett már sokunknak, hogy ez a létesítmény elhelyezkedése szempontjából nem nagyon illik egyik házsorba sem. Ez valószínűleg azért lehet, mert építésekor, 1906-ban, körülötte még egyetlen utca, egyetlen ház sem volt. Az őrs létesítését a környékbeli földbirtokosok kezdeményezték. Benne állandóan 6-8 csendőr tartózkodott, kik később a közelben házhoz is jutottak. Így például az Áchim úti óvoda régi szárnya Polonyi Mihály csendőr tiszthelyettesé, a későbbi rendőrőrs pedig Szász András csendőré volt az államosítás előtt. A laktanya utolsó parancsnoka Kovács Sándor tiszthelyettes 1944. október 7-én kerékpárral menekült Szolnok irányába, a közeledő szovjet csapatok elől. Az épület még a helyi harcokban is „részt vett”, ugyanis padlásán megbújva, két német katona nyitott tüzet géppuskájával a szemben lévő kukoricásból (ma erdő) előtörő oroszokra. Lőszerük azonban hamar elfogyott, és az épületet körülzáró ellenség elfogta őket. Holttestük állítólag két napig feküdt az udvaron, mire a környékbeliek el merték hantolni

Apponyi Virginia

Apponyi Geraldine

Albánia 1912-es megalakulása után Ahmed Zogut (1895–1961), az erős dohányos és szenvedélyes pókerjátékos hírében álló férfiút 1928-ban albán királlyá koronázták. I. Zogu, 1938 áprilisában vette feleségül a szépséges Apponyi Geraldine-t (1915–2002), egy magyar főnemesi család sarját. Ez részünkre azért volt szenzáció, mert a mohácsi vész óta nem volt magyar királyné európai trónon.

A királyi párnak Tiranában 1939. április 5-én fia született, Léka néven. Három nap múlva azonban a családnak menekülnie kellett, mert a fasiszta olasz csapatok megszállták az országot.

Száműzetésben

Görögországtól Angliáig számos országon keresztül utaztak, itt-ott letelepedve egy-két évre. 1946 januárjában Zogu formálisan is lemondott az albán trónról, majd rá egy hónapra Faruk egyiptomi király meghívására huszonhárom családtagjával együtt Alexandriába költözött. Az exkirály 1961-ben halt meg, miután felesége birtokot vásárolt Spanyolországban, ahonnan 1979-ben kellett távozniuk. A 2002-ig terjedő időszakban ezután a dél-afrikai Johannesburg mellett élt a család, egy védett lakóparkban.

Az albán nemzetgyűlés 2002-ben visszahívta Dél-Afrikából a királyi családot, s visszaadta neki a tiranai királyi kastélyt és a durresi nyaralót. I. Zogu király asszonya, Apponyi Geraldine a tiranai visszatérés őszén, 87 éves korában halt meg és szinte vele együtt távozott húga, Virginia, aki ugyanakkor Budapestre tért vissza.

Hazatérés

Az Apponyi grófkisasszonyok szülei: gróf Apponyi Gyula politikus és Gladys Virginia Stewart amerikai milliomosnő. Közülük Virginia életútjáról nagyon keveset tudunk, talán, mert élete kevésbé volt érdekes az újságírók és a közérdeklődés számára.

Virginia grófnő háromszor ment férjhez, mindannyiszor magyar nemeshez. Első házasságából két gyermek született, Baghy Júlia és Baghy András. Életének utolsó szakaszát nővére dél-afrikai birtokán töltötte, sőt, a Tiranába való költözést is vállalta. Geraldine királyné halálát követően pontosan két hétre Virginia is elköltözött a földi létből. A sors megadta neki a lehetőséget, hogy a több mint hat évtizede nem látott szeretett Budapestjén hajthatta örök álomra a fejét.

Síremlék

Hogy miért érdekes számunkra ez a történet? Azért, mert Apponyi Virginia grófnő, saját elmondása szerint, életének legszebb éveit Pusztakengyelen töltötte. Valószínűleg, éppen ezért volt kívánsága, hogy halála után, földi maradványait, első férje családjának temetkezési helyén helyezzék örök nyuga­lomra.

2002. novemberében temették tehát a grófnőt, a bagimajori Szent Imre kápolna kriptájába, volt férje, Baghy András és annak családja mellé.

Itt készült utolsó felvételünk, de bárki személyesen is meglátogathatja a kápolnát.

Szerző: Csibrány István

Eltűnt dolgok nyomában

A minap Kengyel környékének régi térképeit nézegetve, észrevettem valamit, ami nyilván már másoknak is feltűnt. Pusztakengyel és Pusztatenyő között félúton van egy kunhalom, melynek térkép szerinti neve: Kerekegyházi kettős halom. Ez furcsa, gondoltam magamban, és eltűnődtem, ha így hívják (hívták) ezt a dombocskát, akkor miért itt van és miért nem Kerekegyházán? Ha meg nem ott van, hanem itt, akkor miért így hívják? Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, egy kicsit utánanéztem. Böngésztem az internetet, de semmi. Átnéztem egy pár könyvet, mígnem az egyikben (melynek címe: Törökszentmiklós története), a földrajzi helyeknél találtam a következőt:

„Kerekegyház: A Törökszentmiklóstól délre, a Tiszatenyőről Kengyelre vivő út jobb oldalán, a határon lévő Kerekegyháza halommal azonosítható korai, idővel pusztásodó település. Névalakja kör alakú templomot jelöl, ami a tatárjáráskor elpusztulhatott. A török defterek pusztaként említik, 1724-ben Almásy János szerezte meg. Története megírását nehezíti, hogy két ilyen nevű település is volt Külső-Szolnok megyében, és elkülönítésük problematikus.
Talán e helyre vonatkozik, hogy Kerekegyházi Gergely, Kerekegyháza faluja felét, kúriával, jutalmul Dávidházi Istvánnak és utódainak adta örökbe 1481-ben. Mivel Gergellyel a család 1484-ben kihalt, birtokai többi részét, I. Mátyás, Kisvárdai Aladárnak és Brezai Horváth Jánosnak adta. A másik Kerekegyháza a Vezsenyiek majd a Kinizsiek birtoka, ami Tiszakécske, Tiszasas, Tiszakürt és Tiszaug táján is fekhetett.”

Ezek szerint, a környékünkön, nem is olyan messze, valamikor feküdt egy település, melynek nem volt olyan szerencséje, mint például Kengyelnek, így valószínűleg a történelem háborúi, pusztításai eltörölték a föld színéről.

Ha már kezemben tartottam ezt a könyvet kicsit átlapoztam, hátha találok még valami érdekeset. Az írásból kiderült, hogy az Almásy uradalom legnagyobb bevételét a kengyeli földek jelentették, és nagyon jól jövedelmezett például a kengyelpusztai Derzsigát korcsma is. Méghozzá évi 1350 forintot. Hogy ez mikor volt? Az 1800-as évek elején. Rögtön a századforduló után.

Még jobban elmélyültem a könyvben, hátha találok még utalást az ősi fogadóra. Meg is lett, ugyancsak a földrajzi helyeknél. Gyilkos-lapos: az 1878-ban szervezett törökszentmiklósi néprajzi tábor töredékes feljegyzései szerint gyep, a Derzsigát mellett, ahol volt egy korcsma (népi nevén „körü szaros korcsma”) ahová a betyárok jártak inni és ott sok gazdag embert meggyilkoltak. Földrajzilag nem lehetett azonosítani. Talán azonos azzal a térséggel, melyen az 1883. évi katonai térkép a Kuczori csárdát névszerinti megírással tünteti fel, a névmegírás alatt a következő kiegészítéssel: „Kerü szaros”.

A Derzsigát és a Gyilkos-lapos, mint tudjuk, Kengyel és Szandaszőlős határánál helyezkedik el. Így talán nem meglepő, hogy Tiszai Lajos Szolnokország című könyvében találtam a következő, ide illő történetet:

„Gyermekkorom gazdagságától nagyon messzire van a mai élet. Rejtély számomra, hogyan tudhatott annyit a világról, a hazáról a szolnoki napszámos, a szandai kapás, a kengyeli arató, az epresparti juhász, hiszen hétköznapjaikat járóföldnyi vidéken élték. A nótáink is a kézközelben lévő földekhez, fákhoz, virágokhoz kapcsolódtak. A szerelempatak a kengyeli partok alatt folyt, ibolyával »Kis-Rákóczi« volt körülvéve, a szandai menyecskének nem volt párja a világon, s természetes, hogy nekünk a Bagimajor vitorlája forgott szépen, őröltette a búzát. A mese olyan volt, akár a kenyér. Ez is jutott azért minden napra, meg amaz is. A kenyér az apák munkája után, a mese meg az öregek szájából. Valami íratlan szabály mozgatta az öregek tudatát, hogy mielőtt »elmentek« volna, mindent elmondjanak a világról, amennyit csak tudtak. A mesék a környékbeli nevekhez, füvekhez, fákhoz, vizekhez kötődtek, s valószerűek voltak, hinni lehetett bennük. Nagyapám váltig állította, neki még a nagyapja beszélte, hogy a kengyeli lapos Szanda felőli partján egy csárda volt, amelyiknek gádora alatt Petőfi is szalonnázott! »Menjetek csak, túrjátok meg a bokrok között a földet, ott vannak a laposi csárda téglái.« Csapatostól szaladtunk. Téglát, cserépdarabokat, elrozsdált lókaparót, miegyebeket leltünk a bodzabokrokkal benőtt helyen. Másnap mondtuk Orosz György tanító úrnak, mit találtunk a túri út mellett. Lehetséges, hogy így volt, kisfiam, mert Petőfi Sándor Nagyszalontáról jövet itt szekerezett Mezőtúr meg Szolnok között – mondta tanítónk, s attól kezdve, amikor csak tehettük, beültünk szalonnázni a bodzabokrok közé, a hajdani csárda romjaira.”

Hát ez sem egy mai történet! Hiszen már az Orosz György utcanévről sem jut eszünkbe az egykori szolnoki tanító úr. A kengyelpusztai Derzsigát korcsma pedig… hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. Vagy mégis?

Szerző: Csibrány István